Lepa

A borító alapján nem countryra számítottam, pedig olyasmi. A Bell Bottom Blues viszont már a mai pop-rock elődje. Jó a dallamvezetése, csak kicsit nyálas. A Keep on Growing is elmegy, akkoriban ez menő lehetett. A negyedik szám (Nobody Knows...) elég jó, és itt már végleg látszik, hogy ez nem country, csak hatásként jelentkezik. Nem is tudom, minek nevezzem. Blues-rock? Mindenesetre nagyon amerikai zene, sok fekete hatással. Utána jön pár, ami nem igazán fog meg. A Key to the Highway meg fokozatos felhangosodással kezdődik, ilyet is ritjkán hallani. Biztos elcseszték az elejét. :) A maga 9 és fél percével azért hosszúnak érzem (ennek a fele szóló). Azért ez nem Dragonforce... A Tell the Truth is kegyetlen hosszúnak tűnik, és itt fordul át az album unalmasba. A címadó szám nem rossz, de az is nagyon hosszú – így nem húzza fel az átlagot. (Utólag kiderült egy kis utánaolvasással, hogy Eric Clapton a frontember, és nem amerikai, hanem brit banda ez – hát, most már ezt is tudom).

B (6)

Virgin Listener Achievement

Dönci

Ahogy hallom, itt is Clapton énekel. Legalábbis az első dalban biztos. (Ha mégsem, akkor nagyon béna vagyok.) A gitárszólók tökre tetszenek, nagyon jól kezelik a hangszereket. Illetve háttérbe, aláfestésnek jól jön, de magamtól nem biztos, hogy gyakran hallgatnám ezeket a dalokat. A Key to the Highway uncsi. Nem csoda, hogy a Layla unpluggedos verziója híresebb, mint az eredeti. Ez valahogy túl van nyújtva a szólókkal. Hatost kap ez is, mint sokan előtte.

B (6)