Dönci és Lepa

 Amikor elkezdtük hallgatni a Rolling Stone által összeválogatott 500 albumot, még nem sejtettük, hogy blogolni fogunk róla (ez néha érződik is a korai kritikáink minőségén). Amikor elindítottuk a blogot, nem sejtettük, hogy az 500 album után kedvet kapunk az 500 legjobb számhoz is. Amikor pedig már az 500 legjobb számot hallgattuk és kritizáltuk, még mindig nem sejtettük, hogy azután összeállítunk egy saját listát is további 500 albummal. Szóval csak egyik dolog követte a másikat, és most itt állunk: 1500 blogbejegyzés, 4 és fél év és sok száz órányi újonnan  vagy újra meghallgatott zene után véget ér a blog. Vagy nem? A harmadik életszakasza legalábbis biztos lezárul, és most pihenünk egy kicsit.

Addig is, amíg nem jelentkezünk valami újjal, érdemes böngészgetni a régi bejegyzések – mind a Rolling Stone, mind a saját kedvenceink – között. Mi is rengeteg dolgot megismertünk közben és azóta is, és ahogy sokszor elmondtuk, minden nap máshogy állítanánk össze a saját listát, főleg, hogy folyamatosan jönnek ki új és jó zenék napjainkban is. 

Reméljük, hogy sikerült minden olvasónknak új kedvenceket szerezni és ajánlani, illetve hogy nem gázoltunk senki lelki világába olyankor, amikor nekünk nem tetsző albumokat vettünk górcső alá (nyilván az RS500 hallgatása alatt volt inkább ilyen).

Végül pedig nagy köszönet kitartó olvasóinknak és pár kommentelőnknek – a napi egy-két tucat oldalletöltés, heti-havi pár komment nekünk bőven elég volt, hogy ne érezzük olvasatlannak és értelmetlennek a blogot.

További jó hallgatást és olvasást kívánunk minden zenekedvelőnek, és ha folytatjuk a kritizálást valamilyen formában, arról itt biztosan beszámolunk, szóval érdemes néha visszacsekkolni.

Hello, Goodbye!

Ui.: Végezetül persze álljon itt egy-egy dal mindkettőnk kedvenceitől, amelyek az összeállítási dátum után érkeztek, de a listán lett volna a helyük.

Dönci

The Wombats: Cheetah Tongue

Lepa

Nagy volt a kísértés az új Vampire Weekendre, de ők már sokszor voltak, úgyhogy legyen ez:
St. Vincent: Los Ageless

Lepa

Elég furcsa album ez. Na nem (csak) zeneileg, hiszen eddigre a srácoktól már megszokhattuk a pszichedelikus vonalat és az ezzel járó különös zenei és hangszerelési megoldásokat. Hanem eleve az furcsa, hogy az egyik fele filmzene, a másik fele meg gyakorlatilag válogatás. Szóval elég saláta, mindennek ellenére egy kiemelkedő album a zenetörténetben (és az egyetlen, ha jól emlékszem, amely nem szerepel a Beatles-től a Rolling Stones legjobb 500-a között). A Hello, Goodbye és az All You Need Is Love mindenki által ismert slágerek, szeretem is őket nagyon (főleg az elsőt), de a kevéssé népszerű A oldalról nagy kedvencem a The Fool on the Hill. Búcsúzzunk hát azzal a számmal a blog harmadik szakaszától, Dönci és Lepa 500 legjobb albumától.

Ha csak egy számra van időd: The Fool on the Hill

Dönci

Egyesek mondhatják, hogy csaltunk, mert A) nehogymár itt is Bitlisz legyen az első; B) ez nem is egy album, hanem két EP összeollózása. De nekik azt válaszoljuk, hogy A) mi sem hittük volna (és különben is a mi listánk), és B) valójában csak az Egyesült Királyságban jelent meg dupla EP-ként, az USA-ban album volt (és különben is a mi listánk). :D Egyébként meg muszáj meghallani, mennyire elvont, utazós, pszichedelikus hangzásvilággal voltak képesek slágereket írni ezek az arcok (erre az egyik legjobb példa a Blue Jay Way loopjai vonósokkal vegyítve). A címadó levezető zongorái és The Fool on the Hill fúvósai mennyire zseniálisak? Ráadásul itt jelenik meg a nonszensz szöveg non plus ultrája az I Am the Walrusban (aminek nem mellesleg 16 akkord van az intrójában). Az meg, hogy Lennon és McCartney a gyerekkorai emlékeiket megörökítendő dalokkal „versenyeznek” egymással (Lennon: Strawberry Fields Forever; McCartney: Penny Lane) külön előnyére válik a korongnak. De persze beszélhetnénk az olyan világslágerekről is, mint a Hello, Goodbye, a Your Mother Should Know vagy az All You Need Is Love (pápárárárá). Hihetetlen, hogy mennyi mindent lehet 36 percben elmesélni, és milyen színvonalas zeneiséggel. Ja, nem mellesleg 1967-ből. Szóval valami ilyesmi miatt lett első nálunk (gondolom). Az meg mennyire furcsa, hogy az első 3 helyezzettünk mindegyike 38 perc alatti album. Ha már Lepa McCartney-től választott, akkor én Lennont hozok.

Ha csak egy számra van időd: I Am the Walrus

Dönci

Sok mindent el lehet mondani a The Cure-ról, csak azt nem, hogy nem változatos. Aki az atmoszférikus, mély és éteri zenéket szereti, hallgassa meg a Disintegrationt, aki eklektikus, és kicsit ezt, kicsit azt hallgatna, annak a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me tökéletes választás, aki pedig szereti a ritmusos, egyedi slágereket bombasztikus szöveggel, az ne keressen tovább: annak itt a The Head on the Door. Gyakorlatilag minden dal különböző, a hangulat mégis egységes. Arról nem is beszélve, hogy mai füllel is bőven megállja a helyét a piacon. Ódákat lehetne zengeni az Inbetween Days dobjairól és akusztikus hangvételéről, a Kyoto Song távol-keleti szintijéről, a Six Different Ways ütemeiről és furulyájáról, a Push riffjéről, a Close to Me basszusáról vagy az A Night Like This szaxiszólójáról, de mégis inkább azt javaslom, hogy 37 percet szánjunk erre a 10 dalra, mert annyira kompakt és zseniális ez az örök érvényű dalokat tartalmazó a korong, hogy nem is szívesen emelek ki csak egyet.

Ha csak egy számra van időd: Six Different Ways

Lepa

Lehet, hogy egyeseket meglep, hogy pont ez a legmagasabb helyen végzett Cure-album számunkra (talán a Disintegration előzné be, ha az nem szerepelt volna a Rolling Stone-nál). Viszont most újrahallgatva is 100%-ig biztos vagyok benne, hogy megérdemli. Gyakorlatilag minden szám tökéletes, legtöbbjük ráadásul egyszerre befogadható és slágeres, mégis tipikusan cure-os, tökös és kicsit sötét. A Push kezdésénél, a Kyoto Song japános csilingelésénél, az Inbetween Days sodró lendületénél, a Close to Me összetéveszthetetlen ritmusánál nehéz jobb dolgokat találni a 80-as évekből, de az is zseniális például, ahogy az A Night Like This borús, szomorú hangulatába játszi könnyedséggel és természetességgel beúszik egy szaxofonszóló, és tényleg odaillik. A Sinking pedig emlékeztet minket a végén arra, hogy mégiscsak egy elvont, éteri és monumentális hangzású zenekarról van szó, amelyik még az egyik legpoposabb lemezén se tagadja meg gyökereit. Mestermű, slussz-passz.

Ha csak egy számra van időd: Close to Me

Lepa

Érdekes év volt ez a 2016-os: két zenészlegenda is eltávozott röviddel az utolsó albuma megjelenése után: Bowie egész pontosan két nappal utána, Cohen pedig szűk három héttel a ma tárgyalt You Want It Darker piacra dobását követően. Érződik is mindkettőn a „mindent beleadok ebbe, mert ki tudja, mennyi van hátra” fíling. Az pedig külön fűszert ad a dolognak, hogy a kezdő-címadó számban még tradicionális zsidó dallamokat és szövegrészt (Hineni) is hallunk. A költőiség, a bibliai utalások és a mélység persze mindig része volt az előadó munkásságának, de talán ezen az albumon vitte (és visz minket) a legmélyebbre. Az öreg mester utolsó tanítása arról, hogyan kell jó zenét csinálni – és ez még a faék egyszerűségű dalokra (pl. Leaving the Table) is igaz. Viszont az első két számot, valamint a Traveling Lightot és az It Seemed the Better Wayt még azok se hagyják ki, akik nagyon sietnek.

Ha csak egy számra van időd: Traveling Light

Dönci

Hát, hősiesen bevallom, annak idején Leonard Cohen halála eléggé megviselt. Emlékszem, épp Placebo-koncertre utaztunk, amikor megtudtam. Nem volt kellemes út. De nem ezért került ez a korong ilyen magasra. Ha valaki ismerkedik a szerzővel, akkor semmiképp se ezzel kezdjen. Inkább a Songs From the Roaddal, mert az kellőképpen rövid és mély. Aki slágereket szeretne hallani, annak se nagyon ajánlom ezt a lemezt. Viszont aki szereti a művészetet (írhattam volna csupa nagybetűvel is), annak kihagyhatatlan és kötelező élmény 36 percet erre a korongra szánni maga előtt tartva a szövegkönyvet. Amikor valaki sok mindent megélt, készen áll a halálra, és mindezt egy albumba sűríti elképesztően költői szövegvilággal és olyan hanggal, amilyennel bárkinek bármit elduruzsolhatna, elolvadna az illető, akkor annál valószínűleg kevés esszenciálisabb, őszintébb és gyönyörűbb korong születhet. Gyakorlatilag a legtökéletesebb megzenésítettvers-csokrot kapjuk evör. Attól az erősen vicckategóriás döntéstől pedig tekintsünk el, hogy Cohen egyetlen Grammyjét posztumusz kapta a címadó dalért a legjobb rockteljesítmény (!) kategóriájában. Köszönjük, Grammy-bizottság! Mivel a mai napon a Steer Your Way borzongatott meg leginkább, azt választom az egyszeri hallgatóknak (aztán újra végighallgatom az egész lemezt).

Ha csak egy számra van időd: Steer Your Way

Dönci

2004-ben ismét nagyot robbantott a Green Day, gyakorlatilag a semmiből. A csapból is az American Idiot, a Boulevard of Broken Dreams és a Holiday c. slágerek szóltak. Nem véletelen egyébként, hogy a koncertjeik magját azóta is ez a korong és a Dookie teszi ki. Mindenesetre az biztos, hogy a konceptlemezek közül az egyik legjobb (lett is belőle Broadway-musical). Szépen folynak egymás után a dalok, és nincs is igazán igénye az embernek arra, hogy A) ne sorban hallgassa őket; B) átléptessen bármit. És az sem vonható kétségbe szerintem, hogy a zenekar ekkor írta meg a legjobb dalát: a Jesus of Suburbiát. Ha valaki csak most kapcsolódik be a blogunkba, akkor egyrész üdvözöljük, másrészt jó olvasást/hallgatást kívánunk neki, és üzenjük, hogy ha a kedvenc lemeze nincs az eddig tárgyalt 997 között, valószínűleg a következő 3-ban lesz, harmadrészt azt javaslom, hogy ha nem is kenyere a hangszeres zene, szánjon 9 perc 8 másodpercet erre a szerzeményre, mert minden benne van, amit a Green Day valaha tudott, és mindebből a legjavát hozza.

Ha csak egy számra van időd: Jesus of Suburbia

Lepa

Aki esetleg lemaradt volna a 2000-es évekről, azok kedvéért leírom, hogy ez a lemez volt a Green Day karrierjének második csúcspontja, többszörös platina, és a fő slágereket (American Idiot, Holiday, Boulevard of Broken Dreams, Wake Me Up When September Ends) kábé mindenki ismeri, aki él és mozog. Raádásul a Dookie-val ellentétben ez nem csak egy egyszerű dalcsokor, hanem egy grandiózus, aprólékosan kidolgozott konceptlemez, szinte rockopera (amelyben ráadásul van két kisebb, öt „tételből” álló rockopera, a Jesus of Suburbia és a Homecoming). Az eddig felsorolt dalokat mind illik ismerni, de ha már odáig eljutunk, akkor nem olyan sok marad hátra… ráadásul valamiért nekem az Are We the Waiting is nagyon nagy kedvencem a maga egyszerűségében, főleg a Bullet in a Bible koncert-DVD óta. Egy szó, mint száz, ez 2004 legnagyobb albuma, tessék pörgetni!

Ha csak egy számra van időd: Homecoming

Lepa

Ritkán fordul elő, hogy egy előadónak a sokadik albuma a legjobb – a legtöbb zenész vagy zenekar az első pár albumán „kiéli magát”, aztán már csak próbálja kitalálni, hogy mi a fene jött be annyira a rajongóknak az első három lemezen, és hogyan lehetne megismételni. Tisztelet a kivételnek persze. A Placebo mindenesetre ezzel a második lemezzel jutott a csúcsra, azon belül is az Every You Every Me volt a mindent vivő sláger. Azt annak idején boldog-boldogtalan ismerte, de persze kíváncsi volnék, a mai tizen-huszonévesek mennyire sűrűn pörgetik (játsszák le). Viszont a zenekar csúcslemezéről lévén szó, azért ne feledkezzünk el arról, majdnem minden nóta óriásit üt, a nyitó hármas tökéletes, de a címadó sem méltánytalanul lett címadó, és a Burger Queen csendes, nyugodt balladáját is a végtelenségig tudnám hallgatni. A késő kilencvenes évek egyik legnagyobb dobása a brit, sőt európai színtéren.

Ha csak egy számra van időd: Every You Every Me

Dönci

Korábban, az első lemez kapcsán leírtam, hogy mi volt az első élményem a Placebóval kapcsolatban. Viszont ez volt az a lemez, amit először hallottam tőlük. Itt hasított belém, hogy mennyire különleges, ezer közül felismerhető hangja van Molkónak. Illetve ez az a lemez, ami ha zeneileg és szövegileg nem is a legerősebb, legkülönlegesebb, az biztos, hogy a zenekar történetében a leginkább hallgatott, legnépszerűbb. És ha őszinték akarunk lenni, az egyik legegységesebb hangulatú is. Benne van még a fiatalkori lázadás, az elhagyatottság frusztrációja, a szexuális kitárulkozás és a „sex 'n' drugs 'n' rock & roll” életérzés. Amiket azoknak is érdemes ismerni, akik nem hallgatnak Placebót: Pure Morning (milyen effekttel nyit már!); You Don't Care About Us (mert mennyire jól táncolható darab – csoda, hogy nem került be valami amerikai film középiskolás bulizenés jelenetébe); Ask for Answers (a „these bonds are shackle-free” sor zsenialitása miatt); Without You I'm Nothing (elképesztőn gyönyörű szövege van, angolul tanulóknak is ideális); Allergic (mert érdemes megfejteni azt a sort, hogy „with expert levitation forward, polished to the nth degree”); The Crawl (mert mélységesen szomorú); Every You, Every Me (mert kábé a zenekar legnagyobb slágere – és mert jó); My Sweet Prince (mert zseniális keringő); Burger Queen (mert feletébb ironikus a szövege). Na, majdnem sikerült az egész albumot felsorolnom.

Ha csak egy számra van időd: Without You I'm Nothing

Dönci

Először is: ez volt életem első Cure-lemeze, nyilván magasra sorolom. Másodszor: 12 dalból 4 vidám(abb) is akad, ami egészen szokatlan leosztás. Harmadszor: a zenekar mindig erős volt nyitó és záró számokban, de talán soha nem találkozott ennyire jól ez a kettő, mint az Open és az End keretével. Negyedszer: ez a lemez is megérdemelne bőven egy újrakevert, feljavított hangzású változatot. Ötödször: csodálatos egyébként, hogy a Disintegration után egy ennyire erős, hangszerekkel is borongóssá varázsolt dalcsokrot voltak képesek megírni. Hatodszor: szövegileg is az egyik legerősebb Robert Smith-t kapjuk, aki valaha dalokat írt. Hetedszer: a legjobb szám a lemezen tényleg a From the Edge of the Deep Green Sea, amit Lepa kiválasztott, de ez korántsem jelenti azt, hogy a többi értéktelen lenne. Sőt, olyan magas a színvonal, hogy nagyon sok majdnem egyenértékű van. Hetedszer: ezen a lemezen különösen előjön, hogy Robert Smith amúgy mennyire elképesztően jó gitáros is amellett, hogy frontember, szövegíró, dalszerző és énekes. Mivel a Friday I'm in Love-ot úgyis mindenki ismeri, ezért álljon a gitározásra ékes példaként a Cut (az amúgy is egy méltánytalanul elhanyagolt szám).

Ha csak egy számra van időd: Cut

Lepa

Talán a legnépszerűbb Cure-album ez, de mindenképpen ezen van a legnépszerűbb számuk, a Friday I’m in Love. Kérdés, mennyire csak ez a sláger húzza felfele a lemez népszerűségét. Az biztos, hogy annak idején a csapból is az a dal folyt, még nekem is feltűnt zsenge 11 évesként, pedig akkoriban még nem annyira érdekelt a könnyűzene (viszont a szám megfogott). Viszont ha a többi dalt meghallgatjuk, rájövünk, hogy sokkal dominánsabbak a lassabb, kicsit szomorkásabb/elborultabb nóták a lemezen, a Friday tehát nem annyira jól jellemzi. Pedig mennyire csodás a …Deep Green Sea, a címadó To Wish Impossible Things, a Cut vagy akár a nyitószám – ezek is mehettek volna az MTV-n... Hiába, sok mindenről lemaradtak azok, akik nem ástak még le mélyebbre ennek a zenekarnak a műveiben. Nekem a leghosszabb szám jön be legjobban a mai hallgatáskor, de egyszerűen mind tökéletesnek tűnik. Vagy nem csak tűnik?

Ha csak egy számra van időd: From the Edge of the Deep Green Sea

Lepa

A System of a Down zsenialitását lassan annyiszor és annyiféleképpen elragoztuk, hogy most tényleg más tollaival kell ékeskednem. Szóval van egy Rick Beato nevű producer csávó, aki a YouTube-csatornáján nagy slágereket boncol szét zeneelmélet, hangzás és dalszerzési sajátosságok szemszögéből, hogy utánajárjon, melyik dal mitől jó. Erről az albumról a legismertebb és talán legjobb nótát, a Chop Suey!-t elemezte ki, ajánlom a videót minden angolul jól tudó olvasónknak ezen a linken. És akkor el is van intézve a lemezkritikám? Majdhogynem. Annyit azonban hozzátennék, hogy a Chop Suey! nemcsak a Beato által felsoroltak miatt jó, ugyanis minden világslágerben megvan egy megfoghatatlan tényező is, amit nem lehet körülírni; továbbra nemcsak ez a csúcsdal a lemezen, hanem majdnem az összes. „Alaplemez alap arcoknak”, ahogy annak idején egy zenei magazin rovata fogalmazott.

Ha csak egy számra van időd: Chop Suey!

Dönci

Na, ennek a lemeznek a hatására meg mindenki nu-metalos (és főleg systemes) lett annak idején. A Chop Suey! azokhoz is eljutott, akik sosem hallgattak hangszeres zenét (és különben is micsoda zongorafutam zajlik ott a háttérben). Ráadásul itt is hibátlan darabokkal dolgozik a zenekar. A Prison Songnál kevés tökösebb nyitány létezik az egyetemes zenetörténetben, és sosem felejtem el, hogy mennyit hallgattuk a Needlest (mert nem volt internetünk, és nyilván nem eredeti lemezt pörgettünk a lejátszóban), hogy utánajárjunk a szövegnek, hogy mit énekelnek: "waiting for the doom..." vagy "waiting for the tomb of some old dying man" (vagy ahogy Szabbber barátom fordította az alanyt: egy öreg haldokló tag). Természetesen itt is igaz, amit leírtunk sokszor, úgyhogy csak címszavakban: lehetetlen tűnő váltások harmóniája; zseniális énektechnika (hörgés, érzelmes éneklés és kiabálás vegyítése akár egy dalon belül); közel- és távol-keleti motívumok; sodró lendület; hibátlan dalok. És pont a hibátlanságuk miatt nehéz egyet választani. De talán a régi emlékek miatt az ATWA lesz a mai nyertes.

Ha csak egy számra van időd: ATWA

Dönci

Ha van érthetetlen kérdés a Rolling Stone 500 legjobb lemezével kapcsolatban, akkor az például az, hogy hogy maradhatott le a Definitely Maybe, amikor egy generáció számára határozta meg a popzenét a '90-es években a szigetországban. Láttam egy dokumentumfilmet az Oasisről, és ott mondták a tagok, hogy amikor Noel csatlakozott, és mutatott egy számot, amit ő írt, nem akarták elhinni, hogy ő írta, annyira jó volt. Ez volt a Live Forever. És persze, nyilván sokat tanultak a gombafejűektől ők is, viszont annyira energikus, annyira nyers, mégis annyira fülbemászó lett minden dal, hogy nem lehet elmenni csak úgy a lemez mellett.

Ha csak egy számra van időd: Live Forever

Lepa

Érdekes módon az első Oasis-lemez nem került fel a Rolling Stone listájára, pedig sokan a kilencvenes évek egyik legjobb debütáló albumának tartják. Egy magabiztos, ötletekkel teli, de mégis a kísérletezés helyett a konzisztens, kimért rokkolást választó banda benyomását keltik rajta a Gallagher-fivérek és társaik. Minden szám önmagában sláger, de mégsem emelkedik ki egyik sem túlzottan a többi közül – inkább a folyamatos színvonal a leginkább csodálatra méltó ezen a lemezen. Nagy kedvencem egyébként a levezető utolsó szám, az unplugged, egyszemélyes, kicsit countrys Married With Children, viszont az egyáltalán nem jellemzi a lemezt – nem úgy mint, az azt megelőző Slide Away, amely már előrevetíti a következő lemez gigaslágereit.

Ha csak egy számra van időd: Slide Away

Lepa

…vagy ezt (folytatás tegnapról). Na igen: én ezzel a lemezzel, történetesen a Laughing With c. zseniális számmal ismertem meg Spektort (Döncinek köszönhetően), és azóta is libabőrös vagyok, ha azt a dalt hallom. Első hallásra megvett kilóra, és azóta se enged. A szövege is nagyon erős, de az énekdallam is nagyon jó a maga oktávugrásaival a „when presented like a genie who does magic like Houdini” résznél. Amúgy meg tele van további fenomenális dalokkal a lemez, az Eet talán az egyik legismertebb és legjobb Spektor-sláger, egyedi szövege pedig folyton csűri-csavarja a kiejtésben „ít”-re végződő szavakat. Utána a szomorkás Blue Lips, a könnyed Folding Chair és a súlyosabb Machine mesterhármasa is kötelező minden valamirevaló zenerajongónak. A Walletet pedig ismét a szövege miatt lehet nagyon szeretni. Imádnivaló előadó, imádnivaló lemez.

Ha csak egy számra van időd: Laughing With

Dönci

Regina Spektort mindenképp érdemes szeretni, mert zseniális megközelítéssel kezeli a dalokat, így a hallgató mindig valami különlegeset kap. A 2009-es lemezén sincs ez másképp. Sokszor okos és elképesztően aranyos dalszövegek váltják egymást: Eet; Blue Lips; Laughing With (ami kábé a legjobb istenes szám evör); Wallet (ami meg a világ legaranyosabb történetét meséli el egy talált pénztárcáról). Máskor pedig a táncolható ritmusok alapozzák meg a hangulatot: Folding Chair (az is mennyire zseniális rímpár, hogy: „I've got a perfect body, but sometimes I forget, / I've got a perfect body, 'cause my eyelashes catch my sweat”); Machine; Two Birds; Dance Anthem of the 80's. Ahogy a listázott dalokból kitűnik, legalább a lemez felét ajánlanám azoknak is, akik csak egy számot szoktak meghallgatni, de ma a Wallet lesz a választottam, mert azt hallgatták meg a Spotify szerint a legkevesebben erről a korongról, pedig...

Ha csak egy számra van időd: Wallet