Dönci

A Like a Rolling Stone zseniális darab, és persze mindenki által ismert is. Óriási szövege van, a dallamvezetése meg csodálatos. Alap, hogy 10 pontos dal. A Tombstone Blues is eléggé ismert (és jóféle country az is). Az It Takes a Lot to Laugh… viszont kicsit uncsi, hiába a harmonika. Ettől függetlenül ér egy erős hetest. A Ballad of a Thin Man tetszik a monotonitása ellenére. A Queen Jane Approximately is csak hetes nálam. Tudom, hogy a címadót hallottam korábban egy feldolgozásban, mégis megesküdnék rá, hogy életemben nem hallottam még. :) A Just Like Tom Thumb's Blues viszont megint nagyon erős, hozza azt a hangulatot, ami miatt nagyon kiemelkednek Dylan bizonyos dalai. A Desolation Row a végén felteszi az i-re a pontot – amilyen monoton, olyan zseniális (még a Watchmen c. képregényben is hivatkoznak erre a dalra). Nyolcast kap ez az album.

A- (8)

Lepa

Maradunk 1965-ben, és persze szintén egy legendás albumnál. Itt már nem az akusztikus gitáros, harmonikázós Dylant halljuk, bár persze megmaradnak a hangszerek, csak kiegészülnek egy teljes zenekarral. A Like a Rolling Stone megérdemelten híres szám, egyszer el kéne olvasnom a szövegét, de a megértése nélkül is átütő erejű. Utána is csupa jók jönnek, de nem annyira változatos dallamvilággal, mint a Rubber Soulon tegnap. Ami még kiemelkedik (hangulatában is), az a Ballad of a Thin Man. A Queen Jane Approximately is jóféle. A Desolation Row egy maratoni darab a végén, de Dylan valahogy képes arra, hogy a hosszú számai se legyenek unalmasak – sőt, néha azok a leghangulatosabbak. Így jobban bele tudja magát élni az ember. Királyos album, de nekem a 10-es kicsit túlzás lenne.

A (9)