Lepa

Még keményebb vizekre evezünk (talán az eddigi legsúlyosabb zene a listán a Deftonesé). Ahhoz képest, hogy '97-es album, nagyon modern hangzású, effektekkel is megtűzdelt, kicsit indusztriális nu-metalról van szó a szokásos hörgésekkel, visításokkal és jó depresszív (néhol a Nirvanára emlékeztető) énekkel – na meg egy csomó Dzs-mollal. A Linkin Park később ezt a fajta zenét tolta be az MTV képernyőjére és a rádiókba, persze finomabb, jóval hallgatóbarátabb verzióban. Viszont a Deftones elég lehúzó, ha valaki kérdezné, mi a különbség a szomorú és a depresszív zene között, mutatnék neki Nick Drake-et meg ilyet, és egyből megértené. Csak akkor hallgasd, ha szükséged van egy kis negatív energiára. Nem mondom, hogy „ha egy számot hallottál, hallottad az összeset”, de arra készüljön föl mindenki, hogy nem sok pihenő lesz a lemezen, ha ismeretlenként belevág. (A rejtett szám előtt van vagy 20 perc szünet, ott azért lehet pihenni.)

Ha csak egy számra van időd: My Own Summer (Shove It)

Dönci

A Deftones második lemezével eltávolodott a rapmetaltól, ami az első albumra még jellemző volt, és inkább a Bored című dal nyomán folytatták az utat. Chino Moreno jellegzetes, affektálós énekhengjával és súlyos gitározással megtűzdelt, főleg közepes tempójú dalcsokor ez (persze vannak kivételek: a címadó, a Rickets és a Lotion például). Az énekeffektek miatt a szövegeket nehezen lehet érteni, de ha valaki utánajár, azok is legtöbbször hangulatokat tükröznek inkább. Ha elhisszük azt az állítást, hogy a nu-metal két letéteményese a Korn és a Deftones, akkor elmondhatjuk, hogy ebben az időben a Korn inkább a gyorsabb, arcba vágóbb szellemiséget képviselte, a Deftones pedig az alternatívabb vonalat. Az egyik sláger erről a lemezről, a Be Quiet and Drive (Far Away) hangszerelésében pedig már előremutat az esszenciális White Pony felé. Nagyjából ilyen egy tökéletes második lemez – volt honnan érkezni, de maradt hova fejlődni, mégis egységesen jó színvonalú.

Ha csak egy számra van időd: Around the Fur