Lepa

Ha mondtad már valaha egy zenére, hogy „meghatározhatatlan műfajú”, akkor gondold újra, miután meghallgattad ezt az albumot. Amikor ennyi stílus keveredik akár egy-egy számon belül is, akkor elfogynak a szavak. Ehhez képest minden könnyen definiálható és leírható. Van benne metál, hard rock, punk ugyanúgy, mint jazz, funky, pop vagy csak simán zajok és effektek, és mindez félpercenként váltakozik. Semmi logika, semmi tempóbeli vagy dalszerzői következetesség. Nem egy könnyű hallgatmány, totál avantgárd az egész, de érdemes megismerkedni vele, mert utána újradefiniálod, amit addig a zenéről gondoltál. Ja, és szeretném egy olyan mondattal zárni, amit elég kevés lemezről lehet elmondani a világon: „ezt az albumot a rajta lévő számok egyike se jellemzi igazán”.

Ha csak egy számra van időd: Carry Stress in the Jaw

Dönci

Mike Patton sosem volt normális, ezért nem csoda, hogy Frank Zappa-i magasságokban utazó őrületes, kiszámíthatatlan, ritmusában sem egységes rémálommuzsikát kapunk a legváratlanabb helyeken belépő szintiprüntyügéssel, cincogással, majd ismét torzított gitáros zúzással. Gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik dal(?) melyik másodpercében kapcsolódik be a hallgató, az élmény teljes lesz. Sokszor nem is egyértelmű, hogy a Kraftwerk vagy a Black Sabbath örökségét akarja követni, de ettől varázslatos az egész. A stíluskategória megadására tett kísérlet is felesleges, mert attól függően változik, hogy melyik dal melyik szeletét ragadjuk ki. Néhol olyan jazzes, mintha egy rajzfilm üldözéses jelenetébe csöppentünk volna, néha teljesen operaszerű, máskor pedig punk. Épp ezért nehéz is egyet kiemelni. A leginkább popzenére emlékeztető darab talán a Backstrokin', de ma mégis legyen inkább a Chemical Marriage. (Az pedig külön poén, hogy az eleve kaotikus album záró bónuszának az a címe, hogy Noises.)

Ha csak egy számra van időd: Chemical Marriage