Dönci

Azt szokták mondani, hogy az első sikeres lemez után a második lemez színvonala rengeteget számít, a harmadik meg sorsdöntő lehet. Mert egy jó albumot könnyű összehozni, hiszen általában hosszú ideig készülnek a dalok, a másodiknak pedig meg kell felelnie az első esetleges sikere által támasztott mércének, a harmadiknál pedig el kell dőlnie, hogy mit is szeretne az előadó/zenekar. Vagy valami hasonló. :D Mindenesetre Amy Macdonald második lemeze már sokkal inkább zenekarra hangolt (An Ordinary Life; Give It All Up), mint az első, amit valószínűleg a zenekaros turnéknak köszönhet. Ugyanakkor érezni, hogy a dalok egy gitárra íródtak, viszont bátrabb effektekkel vannak tűzdelve (Don't Tell Me That It's Over; Spark), mint a This Is the Life idején. Ezáltal sikerült megőriznie azt, amibe az emberek az első albumnál beleszerettek, de mégis lépett egyet előre. Sőt, a folkosabb elemeket is ügyesebben építi be a dalokba (Troubled Soul; What Happiness Means to Me). A slágeres, rádióbarát hangvétel azonban gyakorlatilag az összes számban fellelhető, van ahol persze extrém módon (Love, Love; This Pretty Face; Next Big Thing). Az akcentusával pedig mindenkit megvesz (még mindig). A szövegek maradtak történetmesélősek és önreflexívek. Autózáshoz, kikapcsolódáshoz vagy koncerten táncoláshoz egyaránt alkalmas a korong.

Ha csak egy számra van időd: Troubled Soul

Lepa

Amy Macdonald fejlődése jól tetten érhető ezen az albumon, pedig csak 3 évvel vagyunk a korábban tárgyalt This Is the Life után. A hangzás kicsit teltebb lett, és elment egy kicsit popzenésebb, rádiósabb irányba. Erre tökéletes illusztráció a Roots: akusztikusan, csendesen indul, de aztán bejön a szokásos lendület, becsatlakozik a dob, a zongora és a basszusgitár, így egy teljesen zenekarra hangszerelt sláger lesz belőle. De nem is baj ez: jól állnak neki a középtempós nóták is, főleg, hogy a dallamok többsége kicsit szomorkás, meg a szövegek is sokszor párkapcsolatosak-szakítósak, így kicsit sok is lenne háromnegyed órányi lassú, akusztikus prüntyögés. A dallamok és számszerkezetek egyébként nem lépnek ki a rádióbarát slágerek kényelmi zónájából és sablonjaiból, és a gitáron is hiába van egy kis minimális torzítás (pl. Love Love), azért inkább könnyed háttérzene ez. Inkább számszinten működik, mint albumszinten, de egy nagyon tehetséges és szimpatikus hangú énekesnő tarsolyából, akin még mindig érezhető az a „szomszéd lány”-jelleg, ami olyan szerethetővé és emberközelivé teszi.

Ha csak egy számra van időd: An Ordinary Life