Dönci

Visszatérő versenyzőnk, az R.E.M. '94-ben már bőven világsztár zenekar volt, azonban az előző két lemez (Out of Time és Automatic for the People) rádióslágereit ezúttal hátrahagyták, és visszatértek a gitárokhoz, amelyek torzításával kicsit koszosabb albumot pakoltak össze az előzőknél. A What's the Frequency, Kenneth? gitárszólója állítólag azért olyan furcsa, mert Peter Buck nem szeretett szólózni, így fordítva játszotta fel, amelyet aztán visszafelé játszottak be (ezért hallatszik úgy, ahogy). Az egész album olyan, mintha egy zenekar új torzítókészletet vásárolt volna, és mindenféle hangzást szeretett volna kipróbálni. Ám valójában ez a sokszor kaotikus, visszhangos gitárhangzás és a sokszor elfedett, torzított ének egységet és koherenciát kölcsönöz a számoknak. De nem szabad azt hinni, hogy csak gitároznak, vannak itt vonósok is, billentyűsök is, viszont nem kapnak olyan hangsúlyt, mint egyéb lemezeken. Azoknak ajánlanám főleg, akik szeretik a nem szokványos effekteket a zenében, és akik szeretik, ha különleges hangulat járja át az albumot, amit hallgatnak.

Ha csak egy számra van időd: Bang and Blame

Lepa

Ez a lemez már azután jött ki, hogy az R.E.M. befutott az igazán nagy, világhírű számaival (pl. Losing My Religion), és ilyenkor mindig nehéz helyzetbe kerül egy banda, mert elvárás, hogy tartsa vagy meghaladja a tőle megszokott szintet. Az első szám, a What’s the Frequency, Kenneth nem is okoz csalódást, szerintem ott van a helye minden R.E.M.-válogatáson, még akkor is, ha csak mondjuk 10 dal kerülne rá. Mindig is tetszett ez a fajta nagyon torzított, mégse metálos gitárhangzás, amit a visszhangok még dominánsabbá tesznek. Utána egy hasonló hangulatú nóta következik, de a harmadik-negyedik dal már egész más, lassabb és lightosabb, ettől függetlenül ezek is hamisítatlanul R.E.M.-hangulatú dalok, az I Don’t Sleep, I Dream például édeskésen szomorkás. A Tongue fejhangjai viszont néha inkább mókásak, mint érzelmesek. A Bang and Blame viszont a legeredetibb hangulatú számok egyike, van benne lassú, sejtelmes rész, de a refrén teljesen más, punkos fokozatba kapcsol (ha nem is tempóban), jó kis ellenpólusa a versszakoknak. A Circus Envy pedig nyomokban Nirvanát is tartalmaz. De mielőtt számról számra végigelemezném a lemezt, inkább csak megállapítom, hogy ha nem is a legnagyobb slágerek gyűjteménye, de egy egészen kiváló és főleg változatos dalcsokor.

Ha csak egy számra van időd: What’s the Frequency, Kenneth