Lepa

Alanis hangját és énekstílusát, ha nem is ismerném föl ezer közül, de azért elég könnyű beazonosítanom. Ennek megfelelően a számai sokszor énekteljesítményre és dallamra kihegyezett pop/rock slágerek, a zenei alap nem annyira dominál, mint például a tegnapi zenekarnál. Ez már a kilencvenes évekbeli csúcspontja után született album, és hallatszik is rajta, hogy kicsit modernebb, effektekkel megtűzdelt hangzásban gondolkodtak a készítői. A második Narcissus például majdnem diszkós dobhangzással operál, de nagyon frankó dallamvezetés jellemzi, egy elég érdekes nóta. Ezt pedig a lemez magasan legnagyobb hallgatottságú slágere, a Hands Clean követi, ami viszont tipikusan a 90-es Morissette-dalokra emlékeztet. Az A Man vagányabb, viszont kicsit negatívabb hangulatú rockosságát se hagynám ki, ha nem én lennék én (mert én már nem hagytam ki ugyebár) – pedig az a legalacsonyabb hallgatottságú track. De ez is csak azt mutatja, hogy végig elég kiegyenlített a színvonal.

Ha csak egy számra van időd: Narcissus

Dönci

Alanis harmadik albumával kicsit az első kettőt ötvözte: megmaradt az első nyersebb hangzása (21 Things I Want in a Lover; A Man), viszont a második bátrabb elektronikus kísérletezései is megjelennek (Narcissus; You Owe Me Nothing in Return). A klasszikus hangszerelés kedvelőinek akadnak persze szép, akusztikusabb felvételek is (Flinch; That Particular Time), sőt az album húzóslágere a Hands Clean nem okoz csalódást, visszatér a You Oughta Know férfi főszereplőjéhez, és ismét arról a kapcsolatról születik egy dal. Az egyik kedvenc dalom, a Precious Illusions jó példa két dologra: 1) az angol oda is tud tenni rímet, ahol nincs (...who I am / ...victim); 2) Alanist sosem hatotta meg, hogy az egyik sor esetleg több szótagból áll, mint a másik, amire rímel. Bár összességében könnyebben emészthető lemezről van szó, mint az első két korong, szerintem sok hallgatást érdemlő felvétel van itt. Aki pedig nem ismeri Alanis munkásságát, annak jó bevezető lehet.

Ha csak egy számra van időd: Precious Illusions