Dönci

A The Frames is visszatérő versenyző nálunk, és talán a legtöbb (koncert)slágert tartalmazó albumuk ez. Az ezredforduló előtt a britpop és a folk gyökereiből egészen kiváló gitárzenét varázsoltak a dublini srácok, amelynél minden alkalommal kötelező megemlíteni a hegedűt, amely elképesztően jól fűszerezi a dalokat, Glen Hansard énekhangja pedig sok tartományban erős. Talán ez a leginkább vegyes stílusú korongja a zenekarnak, azonban hangulatában szerintem mégis egységes. A kikacsintások is tökéletesek, a Rent Day Bluesban (ami inkább country, mint blues zeneileg) a Cool & the Gangre, a címadóban meg a Gene Wilder-féle Willy Wonka és a csokoládégyárra. A keményebb zenét kedvelőknek a The Stars Are Underground való, az elborultabb hangvétel rajongóinak a God Bless Mom, én viszont egy ritkán játszott, de nagy kedvencemet, a záró felvételt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Dance the Devil Back Into His Hole

Lepa

Már megint az írek! Ráadásul már megint ugyanazok! Ahhoz képest, hogy kis nemzetről van szó, az írek tényleg sokszor szerepelnek nálunk, és ahhoz képest, hogy nem világhírű zenekarról van szó, a Frames is tiszteletreméltóan helytáll. Ennek az albumuknak a fő erénye amúgy a változatosság: a The Stars Are Underground például kicsit grunge-os, rockos beütésű, míg a másik végponton szétfolyós, lassú, csendes balladák szerepelnek. És ami a fő érdekesség, hogy az énekes hangja teljesen alkalmas bármelyik típusú dalhoz, sose esik ki a komfortzónájából. Egyetlen kritikám talán a hangzást illeti, kicsit demós nekem, az ének talán lehetne hangosabb, de talán a dob is a gitárokhoz képest. Hangulattól és beállítottságtól függően mindenkinek más számot javasolnék, illetve még az alacsony hallgatottságú God Bless Mom is bekerülne a top 5-be nálam, szóval inkább albumszintű belemélyedést javaslok.

Ha csak egy számra van időd: Pavement Tune