Lepa

Abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy én már írtam erről a lemezről egy kritikát a megjelenésekor, itt találjátok. Viszont azóta eltelt 13 év... és még mindig nagyon szeretem. Pedig egy alapjában véve kevéssé közkedvelt vagy inkább elfeledett Lagwagon-albumról van szó. Talán azért, mert erősen tematikus: a zenekar első dobosa, az első három albumon doboló Derrick Plourde tragikus öngyilkossága „ihlette”, így többé-kevésbé minden dal róla szól, bár sokszor elég áttételesen. Joey Cape-ből a trauma hatására előjött minden, amit szeretni lehet benne: a mélységes-mély szövegvilág, az agresszív, de mégis végig dallamos ének, a metálos riffelgetéssel díszített, húzós skatepunk alapok, valamint a negatív érzelmek (düh, szomorúság, veszteség, gyász, tehetetlenség) teljes skálája. A klipes szám (Heartbreaking Music) csak alapozás: a The Contortionist, a The Worst, az Infectious vagy a Sad Astronaut a banda legerősebb pillanatai közé tartozik, és a szövegek is végig nagyon erőteljesek. A legtöbb dal elég nehezen befogadható elsőre, így a bátortalanoknak az egyetlen pozitívabb hangulatú számot, a Days of New-t ajánlom, viszont akit kicsit is vonz ez a műfaj, az adjon neki több esélyt is, nagyon meghálálja magát. Méltó tiszteletadás a banda eredeti dobosa előtt minden tekintetben.

Ha csak egy számra van időd: The Contortionist

Dönci

A Lagwagon ismét visszatér egy kis pankolással, de megintcsak a jóféléből, ami metallal vegyül vadul. Sajnos ez az album sem futott be olyan karriert, amilyet érdemelt volna. De ez általában így van a rétegzenékkel. Pedig már csak az Automatic miatt is megérne egy világhírt a produkció. És a Rager is méltó a címéhez, kevés dalban van ennyi energia. Igazából sok mindent lehetne írni a fájdalmas szövegekről, a dallamos szólókról, a The Chemist akusztikus bónuszáról, de legjobb szívvel mind a bő fél órát javaslom. Aki viszont tényleg nem bír ki többet egy számnál, az Automaticot válassza.

Ha csak egy számra van időd: Automatic