Lepa

Ez korántsem a legnépszerűbb, de szerintem a legjobb albuma az Against Me!-nek. A true punkok a korai albumaikat szeretik, a nagyközönség meg az újabbakat, én meg valamiért ezt az átmeneti lemezt tartom a legtöbbre – talán azért, mert ezzel szerettem meg őket. Itt már kialakult a nagyobb közönségeket is megmozgatni képes, kicsit arénásabb hangzásvilág, de mégis valahogy „klubos” a fíling. Nem is kell továbbmenni a nyitó Miaminál, hogy jó bepillantást nyerjünk a hangulatba: karcos énekhang(ok) és mérsékelt, középtempós rockolás, de azért még mindig nincsenek túltorzítva a gitárok. Az pedig külön öröm, hogy fúvósok és egyéb kiegészítő hangszerek fűszerezik a dalokat. Condoleezza Rice pedig örülhet, hogy a nevét megörökítették az utókornak egy jó kis táncolható nótában (a From Her Lips to God’s Earsben), aminél talán csak a vicces című Unprotected Sex with Multiple Partners táncolhatóbb: az inkább britpopos/indie-s ritmusokat hoz valahol a Franz Ferdinand stílusában (később több hasonló nótát írt még a zenekar). Fun fact: a tegnap hallgatott albumon és ezen is van egy Joy című szám, és mindkettő jó. Legalább az általam kiemelt számokat hallgassa meg mindenki.

Ha csak egy számra van időd: From Her Lips to God’s Ears

Dönci

Az Against Me! nem először szerepel nálunk, viszont először nem nagyon lehet rájuk fogni, hogy kocsmarock vagy punk, mert ez leginkább az alternatív gitármuzsikára hajaz. Az Unprotected Sex with Multiple Partners című dalra bármelyik nagymenő indie banda büszke lehetne. A Violence baljós basszusa pedig egészen hipnotikus. A karcos énekhang és a gitáralapú zene ugyanúgy adott, mint a korábban hallgatott lemezeknél, viszont a sebesség talán inkább a középtempót súrolja, semmint az arcba vágós pogók. Sőt, a Don't Lose Touch ritmusa szinte már Donna Summer diszkódalait idézi. Az egyszámosoknak mindenképp azt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Don't Lose Touch