Lepa

A Stranglers második albumán már együtt volt minden, ami kellett a komoly sikerhez (és ami elrepítette őket a brit slágerlista 2. helyéig – 18 hétig ott is maradtak). Megvolt még ugyanis bennük a punkos lendület, valamint a kezdő zenekarok sokoldalúsága és kísérletezési hajlama, mégis teljesen kiforrott volt a stílus. A legnagyobb sláger a címadó, de például a Dead Ringer kezdő basszusriffje is öt másodperc alatt ráébreszt, hogy az már nem lehet rossz dal; a Bring On the Nubiles vagy a Peasant in the Big Shitty is óriási nóta. Talán a záró School Mam az egyetlen dal, amit nem ajánlanék kezdő Stranglers-fogyasztóknak, bármelyik másik jól tükrözi az erősségeiket. Ja igen, és senki nem használta abban az időben olyan ízlésesen a szintit, mint ők – ha ez lenne az egyetlen dolog, amivel kiemelkednek a hetvenes évek rengeteg tehetsége közül, már az is jó lenne – de nem az egyetlen.

Ha csak egy számra van időd: No More Heroes

Dönci

Ismét a punk legnagyobb, legvirágzóbb évébe látogatunk el. Azonban a The Stranglers már itt is a new wave-vel kacérkodott inkább (bár az kétségtelen, hogy a hozzáállásuk egyértelmű punk jeleket mutat). Nem könnyű hallgatnivaló egyébként, mert inkább kántálás, mint éneklés jellemzi a dalokat, viszont olyan elemi elővel és szuggesztív monotonitással támadnak a basszusok és a dobok, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Aki bírja az enegrikus vadulást, az mindenképp adjon egy esélyt a teljes lemeznek, az egyszámosok pedig hallgassák meg a Something Better Change című felvételt.

Ha csak egy számra van időd: Something Better Change