Lepa

Lehet azon vitatkozni, hogy akkor most ez egy album-e vagy kettő – de bár két címe van a két lemeznek, mindazonáltal egyszerre és egy közös csomagolásban jelentek meg, szóval mi egy műként kezeljük. A Nick Cave-utáló olvasóink már úgyis biztos ki vannak akadva, hányszor szerepeltetjük a blogon (nem mintha ők érdekelnének minket). Viszont a két lemez teljesen jól elkülönül az albumon, van egyfajta tematikus/hangulati vízválasztó a kettő között. Nekem inkább a második jön be, de az tény, hogy gyakorlatilag egy számot se hagynék le erről a kiadványról. Hihetetlen, hogy pl. olyan egyszerű dolgok, mint a Fable of the Brown Ape kopogó, állathangra emlékeztető kotkodálása (tényleg nem tudom, mi az) milyen hatásos tud lenni. A legjobb nóta számomra a 2. lemezen a címadó-kezdő utáni Breathless, ami megmutatja, hogy folkosabb vizeken is mekkorát tud alkotni Cave mester.

Ha csak egy számra van időd: Breathless

Dönci

Nick Cave a Nocturama után nem pihent sokat, és bő egy évvel később dupla lemezt adott ki, ezúttal már Blixxa nélkül. Jól jellemzi egyébként a korongot, hogy az Abbatoir Blues inkább a gyorsabb, beindulósabb darabokat, míg a The Lyre of Orpheus (címéhez hűen) a líraibb, lassabb számokat tartalmazza. Önmagában amúgy mindegyik kerek egész, sőt, egymással is jó párost alkotnak – főleg a London Community Gospel Choir közreműködése dob elképesztően nagyot a hangzáson. A Get Ready for Love nyitánya egyből arcul csap mindenkit. De van még bőven kiemelendő: a There She Goes, My Beautiful World lendülete, a Nature Boy slágerességével kompenzált súlyos szövege, a The Lyre of Orpheus zseinálisan vicces szövege, a Breathless fájdalamas furulyája (mintha valaki befújna, aki amúgy nem tud furulyázni), a Supernaturally zongorája és tapsolása vagy az O Children csodája (amit valószínűleg az utolsó előtti Harry Potter-filmből ismernek sokan). Mindenki talál majd kedvére valót, az biztos.

Ha csak egy számra van időd: There She Goes, My Beautiful World