Dönci

A Smashing Pumpkins első lemeze a grunge őrületének legnagyobb évében született, mégis azért túlmutat azon a stíluson, bár kérségtelenül onnan örökölte a gyökereket. Az I Am One nyitánya egyből megmutatja, hogy nem akármilyen bandával kerültünk össze. Húzós gitárok, hipnotikus dobolás és egy valószerűtlen rajzfilmfigura-hang. Mi kell még? A legnagyobb slágerek az egymást követő Siva és Rhinoceros című felvételek, de például a Snail is jó párszor lepörgött koncerteken (ahogy az az internet bugyraiban fellelhető). És a Bury Me is legalább annyi figyelmet érdemelne, hiszen micsoda gitárszóló van benne. És a Suffer indiai beütése is mekkora királyság! Egyébként ennek a lemeznek is az a baja, ami a Kerplunknak a Green Daytől: rossz volt a marketingje, pedig sokkal több jó szám van rajta, mint közepes. Rossz meg nincs is. Szóval mindenki hallgassa végig (legalább a Bury Me-t).

Ha csak egy számra van időd: Bury Me

Lepa

A sokat emlegetett kedvenc zenekaraink közül most ismét a sütőtökök vannak soron, méghozzá a legelső albumukkal: ennek megfelelően hangzásra még nem annyira kiforrott, mint a többi, viszont zeneileg már itt is annyira kidolgozott minden szám, mintha egy sokadik sorlemezt hallgatnánk. Fellelhető minden jellemzője a későbbi Corgan-zenéknek: széttorzított gitárhangzás, jó sok riffelgetés, nyivákoló ének, elvont szövegek és fülbemászó zúzás. Habár ez az album önmagában még nem váltott világot, már előre jelezte, hogy itt egy új klasszikus, megkerülhetetlen zenekar született, és már csak ezért is érdemes alaposan ismerni.

Ha csak egy számra van időd: Rhinoceros