Dönci

A The Cure 1992-től ráállt arra, hogy csak a nyári olimpiák évében jelentet meg lemezt. Nyilván nem volt tudatos, de viccesen jött ki. 2008-ig tartották is ezt, és 2000-ben, Valentin-napon egy igazi sötétséggel terhelt, lassú, de nagyon kidolgozott és nagyon fájdalmas albumot dobtak piacra. Gyakorlatilag egy 5 perc alatti felvétel van csak, és mindegy szám szuggesztív módon egy külön történetet mesél el, legyen szó a szerző belső vívódásról (39), a szerelem múlandóságáról (There Is No If; Bloodflowers) vagy az öregedésről (Out of This World). Az egyetlen pozitívabb hangulatú darab a Maybe Someday, de ez is inkább a tempója, semmint a szövege miatt. Szóval, aki slágeres dalra vágyik, azt hallgassa meg, a többieknek pedig szóljon a címadó az album végéről.

Ha csak egy számra van időd: Bloodflowers

Lepa

Maradunk a morózus, elnyújtott számoknál, ezúttal a ködös Albion kedvenc depis zenekarától, a Cure-tól hallunk egy igen ütős albumot. Egy órányi játékidőt 9 számból hoztak össze, szóval nyilvánvalóan nem szerepelnek összecsapott dalok vagy töltelékek az albumon – hihetetlenül át tudja adni a „tragikus életérzést” mindegyik szám ennek a hömpölygős, végtelenített sötét hangulatnak köszönhetően. Mégis tele van energiával, ad absurdum feltölti vele az embert, ahelyett, hogy leszívná. Erre csak nagyon kevesen képesek. Most jól kitolok azokkal, akiknek csak egy számra van idejük, és a leghosszabbat ajánlom, mert az képviseli legjobban az album hangulatát.

Ha csak egy számra van időd: Watching Me Fall