Lepa

Ha a Black Masks & Gasoline című dalra azt mondtam, „minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk nótája”, akkor bizony ez pedig minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk albuma, a Rise Against karrierjének tetőzése. A hangzás tökéletes (és tökös), vonyítanak a gitárok, és pont jó arányban váltakozik a dallamos ének a hardcore ordítással. A lemez csúcspontja mondjuk egyből az elején van a számomra az Injectionnel, ami egy hátborzongató, allegorikus nóta az életbe való kapaszkodásról (a haldokló szemszögéből). A legismertebb (115 milliós hallgatottsággal) egyébként nem az, hanem a Prayer of the Refugee, ami inkább hard rock már csak a tempója miatt is (bár a refrénekre begyorsul). A keményebb műfajoktól és a politizálós szövegektől irtózók pedig adjanak egy esélyt a Roadside balladájának: az egy csodaszép, csellóval is kísért duett egy tehetséges női vokalistával, az amúgy ismeretlen Emily Schambrával.

Ha csak egy számra van időd: Injection

Dönci

A Rise Against ismét tiszteletét teszi nálunk, és ismét az arcunkba tolja a kemény riffeket és a dallamos (de rekedten üvöltő) vokálokat. Tim McIlrath nagyon érti, mikor kell lekiabálni a hallgatók haját, és mikor kell énekelve közölni a mondanivalót. A vokálsávok pedig tökéletesen erősítik a zeneiséget. Kíváncsi lennék, élőben hogy tudják ezt előadni. A legnagyobb sláger (és a lemezt egyébként nagyon jól jellemző dal) az Injection, de a legeslegjobb a Prayer of the Refugee, ami tempóban és stílusban is váltogatja a verzét és a refrént. Annál már csak a Roadside női vokálja meglepőbb a lemezen, bár az a track sokkal kevésbé fogós, mint a Prayer..., mégis említésre méltó, mert Tim megmutatja, hogy nem csak rekeszteni tud vadul. Aki bírja a hardcore-punkot, azt mindenképp leköti majd a lemez, mert amikor azt hinné, már mindent hallott, kiderül, hogy mégsem.

Ha csak egy számra van időd: Prayer of the Refugee