Lepa

Egy szokatlanul rövid, de ennek megfelelően nagyon összeszedett albumot hallhatunk ma Cohen mestertől. Rögtön az első két nóta, a Slow és az Almost Like the Blues is hozza nemcsak az elvárt, hanem az annál is jobb minőséget. De végig megkapjuk, amit szerethetünk az előadóban: medvés dörmögés ének helyett, női vokálok kompenzációképpen, zeneileg néhol balladisztikus, néhol meg lassúzásra vagy akár táncikálásra alkalmas popnóták finom megszólalásban, na meg persze az értékes, költészetnek is beillő szövegek. A Did I Ever Love You kicsit country-inspirált, ütemes sodrása a lemez egyik legkiemelkedőbb és legemlékezetesebb pontja, de az említett első két nótát se hagyja ki senki.

Ha csak egy számra van időd: Almost Like the Blues

Dönci

Leonard Cohen élete vége felé egyáltalán nem hibázott. Már ami a zenei életművét érinti. Gyakorlatilag egyik tökéletes lemezt jelentette meg a másik után. A Popular Problems (vajon hányan fordítják hibásan népszerű problémáknak?) is egy tökéletes lemez. A jazz, a blues, a country és a folk elemeit vegyítve reszelős szavalással, angyali női vokálokkal és tökéletes költeményekkel átfűzött dalok csokrába veszhet a hallgató. Rengeteg kedvecemet rejti ez a korong: a szexuális felhangokkal tarkított Slow-t, a countrys Did I Ever Love You-t, a True detective második évadának főcímzenéjét, a Nevermindot (amelyben Donna DeLory is beleénekel pár közel-keleti dallamot), a szívet melengető My, Oh My-t vagy a Hallelujah-ra is visszautaló You Got Me Singinget. De gyakorlatilag bármelyik dalt kiemelhetném, hiszen ahogy írtam, a lemez hibátlan, bárki válogasson kedvére, aki nem ér 36 percet szentelni ennek a csodának.

Ha csak egy számra van időd: You Got Me Singing