Dönci

Kevés rosszat lehet írni az Insomniacról. A Green Day a '90-es években sok nagyon jó lemezt csinált, azonban utána képesek voltak megújulni, és igazi stadionszenzációkká válni. Itt azonban a huszonévesen korán jött sikerek, a frusztráció és persze a drogok által ihletett háromakkordos kétpercesek dominálnak egyértelműen. :) A legnagyobb sláger a Brain Stew (és a vele összefolyt Jaded), de rengeteg említésre érdemes felvétel van. Rögtön a nyitányban az Armatage Shanks, a Stuck with Me, a Geek Stink Breath vagy a zárlatban (az egyik legjobb klippel rendelkező) Walking Contradiction. Ezzel a koronggal is az a helyzet, hogy sokkal több figyelmet érdemel(t volna), mint amelyet akkortájt kapott, hiszen attól, hogy nincs új a nap alatt, a tökéletesen átadott stíluslenyomat mindig dicséretes teljesítmény.

Ha csak egy számra van időd: Walking Contradiction

Lepa

A ma tárgyalt album megjelenése idején kőkemény rajongó voltam, de ma már talán objektívebben tudok hozzáálni. Ettől függetlenül továbbra is közel tökéletesnek tartom, hiszen a Dookie idején kiforrott stílust tovább csiszolta a Green Day: kicsit agresszívebb a hangzás és a zene úgy általában, kicsit kilátástalanabbak a szövegek (az albumcímet és a borítót is a korai gyerekvállalással járó kialvatlanság ihlette). Pörgősebb is lett az anyag: csak 2-3 perces dallamos punknótákat kapunk, nincs semmi kísérletezés, de annyira sallangmentes és egyenes az egész, hogy azt csak megsüvegelni lehet. Kiemelhetném legalább a nóták felét, de inkább a kicsit kevesebb figyelmet kapó Panic Songgal tenném csak ezt meg: egy nagyon szépen felépülő, tökéletes ívvel rendelkező dal. A Dookie világraszóló sikerét nyilván nem tudta megugrani vagy utolérni a zenekar, de ha az a lemez nem lett volna, ez is ütött volna akkorát.

Ha csak egy számra van időd: Panic Song