Dönci

Korábban már beszéltünk a Magashegyi Undergroundról, és akkor is említettük, hogy tökéletes táncot járnak az alternatív és a mainstream, a világzene és a pop határain. A hallgatás napjáig utolsó sorlemezük is ennek bizonyítéka, elég ha a nyitányt meghallgatjuk, ahogy folyamatosan úsznak be a hangszerek és az effektek, úgy válik népdalból popszámmá. Viszont a szövegek igényes és elgondolkodtató képi világa az, ami miatt az egyszeri rádióhallgató felkapja a fejét, mert érzi, hogy ez nem a megszokott (semmilyen) dolog. Azt pedig ne felejtsük el, hogy élőben az egyik legszuggesztívebb és magával ragadóbb énekesnő Bocskor Bíborka, tehát mindenképp megéri a koncertjükre is elmenni. Aki viszont nem jut el valamilyen oknál fogva, az adjon 36 percnyi esélyt ennek a lemeznek, mert megéri. Ha már Lepa választottja egy lassabb darab, én egy kicsit lendületesebbet választok.

Ha csak egy számra van időd: Arcok, utcák, nevek

Lepa

Bocskor Bíborkáé az egyik legszebb énekhang a magyar könnyűzenei színtéren – ráadásul talált magának egy olyan zenekart hozzá, amelyik normális (mit normális? óriási!) számokat ír, nem pedig tucatslágereket. Egyszerre tudnak poposak lenni, és mégis megőrizni valamit a zenekar nevében is „megbújó” undergroundságból. Ez a lemez persze egy 100%-ig rádióbarát poplemez zeneileg, de annyira szép a szövegvilág és a megvalósítás, hogy valamiért inkább a művészethez áll közelebb, mint a szórakoztatóiparhoz. Nem tudom, hogy érik el nálam ezt a megfoghatatlan érzést, de abszolút hitelesnek érzem őket mind a mai napig. Nagy kedvencem az albumról szomorkás-szakítós Újhold (méghozzá pont ebben az akusztikusabb változatban, nem pedig a YouTube-on látható „élőbb” verzióban), de a slágerek kedvelői valószínűleg a Szemszavak, a Holdfényváros, a Fűtenger vagy a Látod dallamaira buknak.

Ha csak egy számra van időd: Újhold