Lepa

Ma is tematikus, konceptalbumnak is nevezhető lemezzel állunk szemben, a címéből pedig könnyen kitalálható a tematika. Más Nick Cave-albumokhoz képest talán itt található a legtöbb kollaboráció „külsős” énekesnőkkel, pl. PJ Harvey-val a Henry Lee c. számban, illetve Kylie Minogue-gal a Where the Wild Roses Grow-ban. Utóbbi dal nemcsak erről az albumról, hanem az egész életműből is az egyik legismertebb szám, köszönhetően annak, hogy Cave úr egy nálánál (akkoriban) sokkal népszerűbb popelőadótval áll párba. Erről van is egy vicces megjegyzés a 20 000 nap a Földön c. dokumentumfilben, ahol Nick bácsi megjegyzi, hogy biztos rengeteg csalódást okozott azoknak, akik eme kislemezt megkedvelvén végül megvették a nagylemezt is, és aztán rá kellett döbbenniük, hogy tele van szörnyű, gyilkosságos nótákkal. Ami persze nem igaz (mármint a szörnyű mivolta): a már említett két szám mellett a Stagger Lee, a The Curse of Millhaven és a záró, kicsit poposabb és lágyabb dal is tökéletes. Tematikus albumokat mindig célszerű egyben hallgatni, tegyünk most is így.

Ha csak egy számra van időd: Henry Lee

Dönci

Nick Cave egyik leghíresebb lemezéről van szó. Ha jól tudom, a legnagyobb példányszámban ez kelt el. Nyilván a Where the Wild Roses Grow sikerének (és gyönyörű klipjének) köszönhetően. Egyébként gyakorlatilag majdnem minden dalban legalább egyvalaki meghal. A kivétel a záró Dylan-feldolgozás, a Death Is Not the End (amin egyébként visszatérnek a lemez vendégszereplői, és Shane MacGowannel is kiegészülnek. A legnagyobb body countja a The Curse of Millhaven vagy az O'Malley's Bar című szerzeményeknek van, és az egy dalra jutó káromkodások száma valószínűleg a (híres folk songon alapuló) Stagger Lee-ben hangzik el. Legyen a mai választottam ez a szabadszájú darab.

Ha csak egy számra van időd: Stagger Lee