Dönci

Bowie utolsó stúdióalbumának nem a megjelenés körülményei adják a pikantériáját, hanem az, hogy ebben az évezredben a legjobb stúdióalbuma lett (és az előző évezredes tevékenységei mellett sem kell szégyenkeznie miatta). Kompromisszumok nélküli a hangzás és a dallamvezetés, amit a filmzenés, klasszikus jazzt jellemző, lokálos fúvósszekciókat alátámasztó finom elektronika és egyedi énekhang tesz különlegessé. Mindegyik dal nagyon jól jellemzi a korongot. A Lazarust és a Blackstart azért biztos sokan hallották, ezért a másik két nagy kedvencem, a 'Tis a Pity She Was a Whore és a Girl Loves Me közül fogok választani (hm, furcsa, hogy csak ebben a két dalban van káromkodás, mindegy).

Ha csak egy számra van időd: 'Tis a Pity She Was a Whore

Lepa

David Bowie búcsúlemeze sok szempontból különleges: egyrészt tényleg nem egyszerűen utolsó album (mint egy olyan előadónál, aki nem sejti, hogy meg fog halni), hanem mind a zene, mind a klipek átadják azt a hangulatot, hogy bőven benne van a már pakliban a vég. Másrészt zeneileg talán a legerősebb albuma, legalábbis kísérletező kedv szempontjából (aminek amúgy sose volt híján). Nyilván nem rádióslágerekről beszélünk itt, hiszen még a klipes Lazarus és Blackstar c. dalok se túl könnyen befogadhatók egy átlagos pophallgató részére. De többedszeri hallgatásra nagyon-nagyon meghálálja magát az album. A záródalt viszont elsőre nagyon megszerettem, és még mindig akárhányszor meg tudnám hallgatni (na jó, a többit is). A Blackstar egyike azon ritka albumoknak, amelyekről kb. a megjelenésük hetében tudni lehetett, hogy örök klasszikusok lesznek és maradnak. Ismerete minden valamirevaló zenebarátnak kötelező.

Ha csak egy számra van időd: I Can’t Give Everything Away