Dönci

Frank Turner is sokszor járt már a listánkon (és az országunkban is). Ez a lemeze meg annyira slágerekkel terhelt, mint talán még egyik sem ezelőtt. Nem véletlen, hogy a koncerteken még mindig eljátssza legalább a fél korongot. De nyilván nemcsak a klipes számok erősek: a Tell Tale Signs, a The Fisher King Blues vagy a Broken Piano balladái is nagyon fogósak. Itt már elveszett a korábban fellelhető népzenés vonal (nem folkosat írok, mert az a briteknél mást jelent), a punkos azonban megmaradt. Viszont színtiszta popzenének hívnám, a szó nemes értelmében. Nehéz lesz választani, mert a két nagy kedvencem közül kell, de megteszem.

Ha csak egy szára van időd: Tell Tale Signs

Lepa

Minden nagy előadónak kell, hogy legyen egy szakítós vagy szerelmi csalódásos albuma, és Turneré pont ez. Azért nem kell megijedni: van itt szó másról is, de a számok kb. fele vagy konkrétan a szakításról szól (mint a két szívszaggató akusztikus ballada, a Tell Tale Signs és az Anymore) vagy az azt követő lelki lábadozásról (Recovery, Plain Sailing Weather). A felsorolt számok közül az utóbbi kettő abszolút rádiósláger, csakúgy mint a koncerteken mindig hallható Four Simple Words, amely igazi ars poetica egy bűnegyszerű refrénnel, de a Losing Days is imádnivaló. Mégis a Polaroid Picture az abszolút kedvencem: először pont e lemez turnéján láttam Frank Turnert élőben, és majdnem sírtam ezen a számon, pedig addig nem igazán vetette észre magát a lemezen. Szöveget olvasva különösen üt ez a szép dal az elmúlásról. Mindenkinek kötelező, de figyeljünk, nehogy a „Songbook version” jelzésű átdolgozását hallgassuk meg a Songbook c. válogatásalbumról, mert az sokkal erőtlenebb lett.

Ha csak egy számra van időd: Polaroid Picture