Dönci

Atrocity Exhibition – már a cím is sejteti, hogy nem lesz vidám (ha a borító nem tette volna egyértelművé). A basszus egyszerű, de hatásos, a gitárok nyúzósak és kaotikusak, az ének szuggesztív és borzongatóan depresszív, a törzsi dobok pedig még facsarnak egyet az ember jókedvén. Azt hiszem, ez talán a teljes életműre jellemző. Nem lehet elmenni mellette, az biztos, valaki vagy imádja, vagy utálja. Fú, az Isolation mekkora kedvenc. A szintik is pont a megfelelő mértékben támogatják a dallamvillágot. A Passover is ugyanazt a hangulatot hozza. Valahol egyébként nagyon minimalista muzsika ez, mégis teljes élményt ad. A Colony is ugyanolyan, mint az eddigiek – ugyanaz a hangulat, ugyanaz a tempó. Valahogy ezt mégsem tudom felróni nekik, mert atmoszférát teremtenek. Az A Means to an End a világ egyik legjobb száma. De rég hallottam a Heart and Soult is, viszont még mindig nagyon király. A Twenty-Four Hours is derekas. A The Eternal zongorája egészen kísérteties – gyakorlatilag temetési zene az egész. Nem véletlenül tekinti őket sok zenekar hivatkozási alapnak. Gyakorlatilag nélkülük nem hiszem, hogy lett volna (dark) new wave. A Decades szintije kicsit vidámabb hangulatot hoz, viszont ez sem nevezhető partizenének. :) Nem érdekel, mennyire leszek most elfogult: ha a Green Day Dookie-jának 10-est adtam, ez sem lehet rosszabb (viszont ez a lemez bármelyik napon ér egy 9-est nálam). Tény, hogy hangulat kell hozzá, és nem hallgatnám mindennap, de akkora hatású, hogy nem is magyarázom tovább a bizonyítványom. :)

A+ (10)

Lepa

Születésem évében már rég jártunk. Az elején nem egy fülbemászó dallamvilága van, helyesebben inkább a zenei aláfestés az, ami extrém, főleg a korához képest. Ettől függetlenül az első számnak van varázsa, az Isolationnek kevésbé. A Passover is jó háttérbe, de nem bánom, hogy dolgozom is közben, mert amúgy elég monoton lenne. Amúgy az ének sok helyütt elég igénytelen. A Colonyban van egy kis játékosság is, a Devóra emlékeztet (ami jó dolog). Utána megint egy unalmasabb nóta jön, és nagyon idegesítő az ének is. A Heart and Soul viszont megint jó, a korai Cure-ral egy szintet hoz, talán a Seventeen Seconds albumukon lehetne rajta. A Twenty Four Hours is királyos, ez is az a kategória, csak kicsit gagyibb énekkel. Az Eternal és a végén a Decades nem rosszak – felhúzzák hetesre az albumot, bár utóbbiban az ének megint gyalázatos. Magamtól sose lennék ilyen hangulatban – kicsit túlértékeltnek tartom őszintén szólva a Joy Divisiont, főleg Ian Curtist mint énekest. Zeneileg nagyjából rendben volt az album, leszámítva pár eléggé monoton szerzeményt. Én az Unknown Pleasures albumukra se tudtam rákattanni, nem csoda, hogy ez eddig valahogy kimaradt az életemből.

B+ (7)

Virgin Listener Achievement