Lepa

Joey Cape és Tony Sly úgy talált egymásra, hogy egyikük a Lagwagon, másikuk a No Use for a Name frontembere volt a híres punk-rock kiadónál, a Fat Wreck Chordsnál a kilencvenes évekbeli kezdetektől fogva. Mégis csak a 2000-es években barátkoztak igazán össze, viszont onnantól közös akusztikus turnék és albumok tették szorossá a kapcsolatot egészen Sly haláláig, nem sokkal ez után az album után. 5 Lagwagon- és 5 No Use-feldolgozás mellett 1-1 új szám került erre az akusztikus albumra, amin főleg a szomorkás dalok dominálnak. A nyitó I Must Be Hateful például Cape egyik legszebb szerzeménye, még lecsupaszítva is üt, de a másik oldalon a Black Box, az Under the Garden vagy a Chasing Rainbows is hasonlóan tökéletes. Az új számok nem annyira szólnak nagyot, viszont kísérteties és megható, hogy Tony Sly utolsó száma, a Liver Let Die úgy fejeződik be, hogy „One more song! One more song!”. Nagy kár, hogy itt véget ért az életműve.

Ha csak egy számra van időd: Under the Garden

Dönci

Érdekes koncepció saját zenekaroktól feldolgozni akusztikusan dalokat, majd egy osztott lemezen kiadni. A Lagwagon-dalokból egyértelműen az Alison's Disease dominál. Abban minden olyan megtalálható, amiért később Joey szólópróbálkozásait is szeretni lehet. Tony Sly zeneileg fogyaszthatóbb talán, de az énekhanggal nálam Joey Cape győz (amennyiben ez egy verseny). Bár kétségkívül a Liver Let Die jobb dal, mint a Broken Record. Szóval az új felvételek nyertese viszont Tony Sly.

Ha csak egy számra van időd: Alison's Disease