Lepa

Bár a Bad Brains nevezehető „legendás" vagy akár „meghatározó” zenekarnak is, mert gyakorlatilag a hardcore-punk előfutárának/úttörőjének tekintik, mégse hiszem, hogy a nem punkrajongó blogolvasók közül sokan ismernék. Nekik úgy írnám le, mint egy duplájára felgyorsított Sex Pistolst: az énekhang tipikusan a '77-es brit vonal énekeseit idézi, azonban a dob és az akkordváltások lényegesen gyorsabbak. Továbbá itt még csak néhány számban érződik igazán, de elég jó hangszeres tudással rendelkeznek a tagok. Ami viszont az egészre rádob egy lapáttal, az az, hogy az énekes, H.R. (aki mellesleg egyike az azóta is ritka színesbőrű punk énekeseknek) belekeveri a rasztafári kultúrát és ennek megfelelően a reggae-t is a számokba. Szóval nem kell félni attól, hogy halálra unjuk magunkat a zúzásban, van pár lassú, hátradőlős nóta elszórva az albumon, amik kellemes felüdülést nyújtanak (pl. Jah Calling, Leaving Babylon). Slusszpoénként az album egy Intro c. számmal záródik (az utána következő rejtett szám nem szerepel az első, eredetileg csak kazettán megjelent kiadáson).

Ha csak egy számra van időd: I

Dönci

Leginkább a „fura” jelző illik az énekre. Olyan, mintha nyavalyogna valamiért az énekes, mégis tökéletesen illik a zenéhez, és nem idegesítő. A hátránya csupán annyi, hogy nem lehet sokat kivenni az ének szövegéből. Itt sincs sok teketória: jönnek az egy-két perces dalok sorban, sokszor átmenet nélkül. Mire felkapja a fejét a hallgató, le is ment 3 szám. A leginkább energikus darab az első felében mindenképp a Banned in D.C., azt keményen odapakolták. A Jah Calling reggae-je egészen meglepő utána. Viszon a Leaving Babylon szövegéből pont a tempója és a stílusa miatt egész sok érthető. Top heavynek mondanám a lemezt, vagyis a végére kicsit elfárad (bár a bónusz kitűnő) – ha más lenne a dalsorrend, lehet, hogy feljebb kerül a listán. Ettől függetlenül mindenképpen érdemes odafülelni erre az albumra, már csak a nyersesége miatt is.

Ha csak egy számra van időd: Banned in D.C.