Lepa

Rövid időn belül már a harmadik PUF-albumról olvashattok itt – ez jóval újabb a Ha jön az álomnál, és viccesen reflektál rá a címe. A legjobb számok közé tartozik a Tréfa (ami egy egész slágeres, kifejezetten könnyed nóta), a kicsit pankos kezdésű Bilincs, valamint a gyönyörűszép Angyal, ami első hallásra szerelmes dalnak hangozhat, de igazából a lányuknak írták Lecsóék. Említésre méltó még az Újra, ami bátran nyúl az elektronikus hangzáshoz, de sikeresen teszi. Vicces, hogy a Sorozatban pont 2017-ről van szó (amikor épp hallgatom a lemezt és írom ezt a kritikát). 2000-ben az még valami nagyon messzi időpontnak tűnhetett – hihetetlen, hogy hogy rohan az idő, és többek között erről is szól ez az album. Nemcsak kordokumentumnak jó, ma is simán megállná a helyét a magyar alternatív zenei színtéren.

Ha csak egy számra van időd: Angyal

Dönci

Amikor a '90-es évek közepén a PUF nem csinált lemezt sok évig (igazából nem olyan sokig, csak mivel előtte évente jött egy, ez a 6 soknak tűnt), már senki nem gondolta, hogy lesz új. De aztán tagcserék is jöttek, végül pedig új lemez is. Az más kérdés, hogy a hallgatás idejében már 10 éve nem készült új PUF-album, ráadásul ez az utolsó előtti sorlemez. De most beszéljünk a Ha jön az élet... dalairól. Azért hangzik frissítően, mert valójában nagyon is régi: ugyanazokat a zenei élményeket kapjuk, mint korábban (Tréfa, Újra), talán kissé modernebb hangszerelésben (Bilincs) és mindenképpen jobb hangmérnöki munkával. A hangzás, az energia és a hallgatói élmény viszont ugyanaz, mint régen. Személyesebb szövegek jutottak erre a lemezre, mert érezhető, hogy elkapta a csapatot a családalapítás szele, illetve az öregedési hullám (Angyal, Néha, Kilencedik hónap). A személyes kedvencem talán mégis az Ikrek duettje. Valahogy mindig mást jelent, amikor hallgatom.

Ha csak egy számra van időd: Ikrek