Dönci

Meggyőződésem, hogy Les Claypool azért tanult meg ilyen jól basszusgitározni, hogy mindenki elnézze neki, mennyire nem tud énekelni, pedig szíve mélyén énekes akart lenni. Klasszikus lemezről van szó. A My Name Is Mud basszustémája is mindenki számára ismerős lehet, mert nagy altersláger volt (ahogy a The Air is Getting Slippery is). A Welcome to This World is kellőképpen dallamos (és őrült, mint alapbeállítás szerint az összes Primus-felvétel). Nagyjból az is alapvetés lehet a zenekarral kapcsolatban, hogy senki ne várjon semmit, úgyis más lesz, mint amire számít. Érthetetlen/értelmezhetetlen váltások, nyekergő ének, töretlen lendület és magával ragadó energia jellemzi, amelyek furcsamód egy igen szuggesztív egységességet képviselnek. Nem csoda, hogy a South Park főcímdalát is rájuk bízták. Mivel a szövegeket nem (nagyon) lehet érteni, inkább a hangulatok dominálnak. Nehéz lenne stílust meghatározni, annyira összefolynak a különböző jegyek a countrytól a thrash metalon át az indusztriális hangokig. A leginkább szuggesztív dal számomra (a mai napon) a The Pressman, úgyhogy legyen ez a választott.

Ha csak egy számra van időd: The Pressman

Lepa

Rögtön az elején (ha az értelmetlen intrót nem számoljuk), a My Name Is Mud kezdő hangjainál ízelítőt kapunk a basszgitáros-énekes Les Claypool (akié egyébként a világ egyik legjobb nem felvett zenészneve, bár Les Playcool-ként még jobb lenne...) zseniális hangszeres tudásából és a Primus teljesen egyedi, semmivel sem összehasonlítható hangulatából. Utóbbiról annyit kell tudni, hogy néha súlyos és sötét lemezen hallgatva, de nekem volt szerencsém élőben látni őket a Volt fesztiválon, és ott érdekes módon nagyon is könnyed, játékos és mókás hangulat jött át. Mindenesetre Claypool és virtuóz basszgitárjátéka nélkül ez a zenekar semmi lenne; igaz, a gitár is produkál néha kiemelkedő dolgokat, de minden őrá épül. Aki nem ismeri, sürgősen hallgasson bele, mert egy olyan zenekar, amelyik nagyon sok mindenkire hatott a zenészvilágon belül, és mégis összetéveszthetetlenül eredeti, egyszerre beteges és művészi. Sok szép harmóniát meg dallamot ne várjon senki, helyette kap furcsa ritmusokat, kántáló éneket és a hangszerük határait feszegető géniuszokat. Nagy erénye még a változatosság: a Wounded Knee kelet-ázsiai hangzásvilágától a Hamburger Train montoton, hosszú zakatolásáig elég sokféle hangulat felvonul, mégis egységes köntösben. Az album kicsit nehezebben befogadható, mint az előző, nagy sikerű lemezük, de sokkal szegényebb leszel, ha kimarad az életedből.

Ha csak egy számra van időd: DMV