Lepa

Mindig fennáll a veszélye, hogy ha valaki szólókarrierbe kezd sokévi zenekarban játszás után (pláne, ha énekes-dalszerző volt a zenekarban, és szólóban is úgy folytatja), hogy a szólószámai gyakorlatilag csak a „fő zenekara” lebutított, lecsupaszított dalainak tűnnek. Tony Slynak sikerült elkerülnie ezt a csapdát, egyáltalán nem hasonlítanak a No Use-dalokra ezek a szép, csendes, akusztikus nóták, és nem is alacsonyabb rendűek. Talán csak a dallamvilág maradt ugyanaz, na meg az érzelmes, sokszor önmarcangoló, néha mást marcangoló szövegek. Debütáló szólóalbumnak szerintem tökéletes a maga egyszerűségében is, hiszen az akusztikus gitárt csak díszítésként egészíti ki néha egy-két egyéb hangszer (és kétszólamú ének). Aranyos, szép dalok melankolikus őszi délutánokra. Akit az első vagy az utolsó szám se érint meg semmilyen szinten, azt csak sajnálni tudom.

Ha csak egy számra van időd: Capo, 4th Fret

Dönci

Ismét találkozunk Tony Sly munkásságával, és ismét nem a fősodorbelivel (No Use for a Name). Megint inkább akusztikus dalokat hallunk főleg, nem pedig lendületes kaliforniai punkot. Sokszor elég egy hangszer ezek eljátszásához, ami egyáltalán nem probléma. Viszont az AM ezen is túlmutat, és ekkorra biztossá válik, hogy Tony Sly a zenekari tagok nélkül is képes megállni a helyét a színpadon. Sok kis kincs rejlik még a lemezen: Via Munich; Love, Sick Love stb. Teljesen jól kikapcsolja a hallgatót, ugyanakkor ha valaki a szövegekre is figyel, még különlegesebb élményt kap. Az utolsó két szám nagyon erős zárlat, ma mégis az AM nyer nálam.

Ha csak egy számra van időd: AM