Lepa

A DHC nem árul zsákbamacskát: az első, egyébként hihetetlenül fülbemászó szám, a Shelley tökéletesen jellemzi az egész albumot: hol ska-punk, hol csak „sima” pop-punk szól, megbolondítva két (!) női énekessel, akik nagyon szép és harmonikus dallamokkal varázsolják el a hallgatót – szinte végig folyamatosan két szólamban énekelve. Persze a hangsúly nem a szép dallamokon, hanem a bulihangulaton van, ez igaz házibulis album, tele instant slágerekkel. Számomra a Good For Nothin kiemelkedik, bár az már inkább reggae (vagy pont azért). Nem is tudom, miért nem futottak be annak idején, biztos rossz kiadót választottak, ez a lemez pl. a senki által nem ismert 510 Recordsnál jött ki (igaz, az MCA alá tartozik a kiadó). Amit még érdemes tudni, hogy minden mindennel összeér: ennek a zenekarnak a Rancidből ismert Tim Armstrong volt az énekese eredetileg (csak egy rövid ideig). Elég nagy változás a két csajénekes ehhez képest. Hivatalosan amúgy sose oszlottak föl, de lassan 20 éve nincs új albumuk – remélem, még lesz egyszer.

Ha csak egy számra van időd: Good For Nothin

Dönci

Ha az előző lemez buligyilkos volt, itt nem kell ettől félni, avagy „nomen est omen” – olyan rock 'n' rollok hangzanak itt el egymás után sikálós gitárokkal és pattogó dobokkal, hogy az ember csak rázza a lábát. Nagyon ügyesen modernizálják az '50-es évek muzsikáját ötvözve némi punkos beütéssel. És amikor már megszokná az ember, akkor jön egy kis reggae a Good for Nothinnal. De a ska-elemek később is előjönnek (pl. Day Job). A női énekhang pedig kellően tökös (ha mondhatok ilyet), és ez nem csak a szövegvilágban mutatkozik meg, pedig ott is vannak fricskák. Erre talán a legjobb példa a Queen for a Day. Szóval ismét a lendületes örömzenét preferálóknak kedvez ez a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Queen for a Day