Lepa

A Pennywise az úgynevezett „skatepunk” vagy „kaliforniai punk” műfajnak azt a változatát képviseli, ami nagyon pörgős dobra és néhol hardcore felé kacsintgató gitártémákra tolja a dühös, de dallamos éneket. Azonban én csak úgy mondanám, hogy pont ez az igazi, vegytiszta skatepunk (ráadásul tényleg kaliforniai is). Aki nem ismeri, annak egy kicsit felturbózott Bad Religionként mutatnám be őket. Sajnos a történelem úgy hozta, hogy nem tudtak sokat fejlődni vagy változni a kilencvenes évek óta, azóta is pár évente megjelenik egy, a korábbiakra eléggé hasonlító albumuk. De egy lemezzel azért mindenképp megérdemlik a listánkon való szereplést, és hát mikor volt csúcson ez a stílus? Hát persze, hogy '94-95-ben. Na meg amúgy is ezen vannak a legnagyobb slágereik, a Peaceful Day, az Every Single Day vagy a kicsit lassabb (értsd: erős középtempós) Same Old Story. Hogy mihez ajánlanánk? Nyilván deszkázáshoz (meg ébredéshez egy álmos reggelen, kávé helyett).

Ha csak egy számra van időd: Same Old Story

Dönci

12 dal 32 percben: itt sem várhatunk sok lassulást és érzelgősséget. Bár erre talán már a zenekarnév is utal, hiszen Stephen King (ismét) világhíres bohócáról nevezték el magukat. Sajnos ez az utolsó lemezük az eredeti basszusgitárossal, aki vízbe fulladt. Ők eggyel agresszívebb vonulatát fogták meg a '90-es évek punk újhullámának, és – bár a hangszerelés eléggé fülbemászó még ilyen torzítással is – a szövegek is ennek megfelelően íródtak. Több explicit darab is van, ami persze egyáltalán nem probléma, csak azért írom le, hogy senki ne gondoljon a Blink-182 által fémjelzett, kicsit fogyaszthatóbb irányra. Szerintem a leginkább fogós darabok a Searching és a Killing Time (akkor is, ha a Same Old Story volt a legnagyobb sláger).

Ha csak egy számra van időd: Searching