Dönci

Nemrég megtudtam, hogy ez Bocskor Bíborka (Magashegyi Underground) örök kedvenc lemeze, szóval most eképp is hallgatom. Polly Jean amúgy azok közé tartozik, aki sokféle stílust tud autentikusan képviselni a light jazztől a punkig. A The Devil és a Dear Darkness zongorára hangolt, és egészen kísérteties disszonanciákkal dolgozik. Aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a zongora a központi eleme ennek a lemeznek, és nem kapunk a korábbi lázadó, torz gitáros szukkubusból. Ellenben nagyon szép dalok jönnek, vékony, magas énekhangon. A címadó akusztikus gitárja pedig egészen fura lesz a sok billentyűs után. A Broken Harp tökéletesen szívbemarkoló. Mindenképp többször hallgatós lemezről beszélünk (a háttérben hallható finomságok miatt is, pl. a Before Departure harmonikája).

Ha csak egy számra van időd: Broken Harp

Lepa

Van valami nagyon kísérteties ebben az elvont, sejtelmes, sokszor disszonáns, egyébként pedig hangulatilag teljesen egységes albumban. Nagyrészt csendes, éteri (vö. When Under Ether) hangzással operál, ez aztán nem popzene (szűk értelemben legalábbis). Ha más előadókhoz kéne hasonlítanom (ami nehéz), akkor azt mondanám, Regina Spektor érzékenysége (és zongorázós-éneklős dalszerzése) találkozik Björk elvontságával. Sok a fejhang, a visszhang és a magas, csilingelő zongorahang. Olyan, mintha valami horrormese háttérzenéje akarna lenni. Elég a Grow Grow Grow-t meghallgatni, hogy erről meggyőződjünk. Nagyon ajánlom téli napokra és nyári zivatarokra, valamint többszöri hallgatásra, mert lassan érik. Kocsiban viszont ne hallgasd, mert könnyű rá elbambulni.

Ha csak egy számra van időd: The Mountain