Dönci

A lista egyik legfrissebb albumáról van szó. Zongorával támogatott, lassabb dalok alkotják a lemez magját, amelyen egy furcsán rekedtes énekes osztja meg velünk helyenként rendkívül vicces, máskor eléggé frusztrált gondolatait, kilépve az anyazenekarának vadabb, punkosabb irányvonulatából. Néha azért előjön az a fajta kidolgozottság és vadság is, például a lemez csúcsteljesítményeként leírható Soldier On és Speakers in the Sky kettősében (ami valójában egy szám, akárki akármit mond). Az Artificial End pedig nánázva ad lehetőséget a közönségénekeltetésre. Odafigyelve érdemes hallgatni ezt is, de nem ajánlanám ezt sem a mulatság fokozására.

Ha csak egy számra van időd: Soldier On/Speakers in the Sky

***Frissítés: a YouTube-videók el lettek távolítva, így Spotify-linket kaptok:

Lepa

Ez az album annyira friss, hogy még szárad a festék a borítóján: a listát 2017 októberében zártuk, ez szeptember 26-án jött ki. És előrebocsátom egyből, hogy nekem az év albuma. Nem a „menő dolog ismeretlen zenéket magasztalni”-féle sznobizmusból, hanem mert annyi érzelmet közvetít, mint egy másik album se ebben az évben. Szégyen, hogy csak ezres meghallgatásnál jár a Spotifyon. Ezra Kire korábban a Leftover Crack nevű ska-crust-core zenekarban nyomta, majd Morning Glory néven alapított saját bandát, amit imádok. Viszont itt nyugis vizekre evez, kipróbálja magát szólóban is. De ne a „szokásos” akusztikus dologra gondoljunk: itt túlsúlyban van a zongora, illetve azért néha befigyel a dob, a torzított gitár és egyéb dolgok is. Egyetlen hibája, hogy a két leggyengébb számmal indít, az Everything is Wardsback egy áltagos zongorázós-éneklős dal a világ furcsaságáról, a Civilian Song pedig egy beilleszkedési nehézségekről szóló ballada, néhol kicsit furcsa dallamokkal. De ami utána jön! A Love the World We Have egy gyönyörű nóta arról, hogy muszáj szeretni a világot, ha már beleszülettünk, és a végén végre jön egy kis zúzás is, zsigerig ható „Give me my soul back” kiáltásokkal. Aztán csupa keserédes szám jön a feladásról és elengedésről (Let It Go), a küzdeni akarásról és küzdésről (Soldier On, Speakers in the Sky), majd ismét a feladásról. A lemez csúcspontja az Artificial End, ami egy döbbenetesen szomorú mini-rockopera (szerintem az öngyilkosság gondalatával való eljátszadozásról szól), és vagy 4 különböző részből áll: az akusztikus kezdetekből átúszik egy hihetetlenül fülbemászó, együtténeklős nananázásba, onnan egy atmoszférikus hangzású, kétségbeesetten kiabálós, effektekkel és vonósokkal megtámogatott részbe, végül pedig jön ismét egy akusztikus rész, ahol elektromos gitárok sípolása egészíti ki a világ egyik legszomorúbb dúr hangnemű lezárását. A végén még kapunk egy cinikus számot Corpse's Lullaby (Altatódal egy hullához) címmel, ami nagyon sötét és beteg szöveggel (és John Lennon Imagine-jének áthallásaival) búcsúzik. Ha nem érted, mit kajálok annyira ezen az albumon, hallgasd meg még egyszer. Érdemes fülelni a szövegekre is, bár nem találtam még meg őket a neten.

Ha csak egy számra van időd: Artificial End