Lepa

A Box Car Racer (aki nem ismerné) a Blink-182-s Tom DeLonge (és a dobos Travis Barker) side projectjeként jött létre, amikor a fáma szerint elkezdett eltávolodni a basszgitáros Mark Hoppustól. A történet másik verziója viszont az, hogy ő egy kicsit másfajta zenében is ki akarta próbálni magát, Mark meg jól megsértődött, hogy miért nem szólt erről neki, hiszen ő is nagyon szívesen játszott volna ilyet, meg kísérletezett volna. Végül Mark kapott is egy rövid vendégszerepet az egyik számban (Elevator). A lényeg azonban az egészből az, hogy ez a lemez bár eltávolodik Tom korábbi szerzeményeitől, de simán beillene egy későbbi Blink-albumnak, mert végül aztán a főzenekar is ebbe az irányba ment el. Hátránya csak egy van a Blinkhez képest: szinte végig csak Tom jellegzetes énekhangját halljuk (na jó, besegít a rancides Tim Armstrong is a csodás Cat Like Thiefben, és az nagyon jól is jön az album közepén). Előnye viszont az, hogy itt tényleg szabadon engedte a képzeletét, és jobb, mélyebb számokat kezdett el írni (nemcsak zeneileg, de szövegileg is – jó példa erre a Letters to God vagy a There Is). Tehát szerintem – bár van rajta pár félresikerült, töltelékként értelmezhető próbálkozás is – kellett ez az album ahhoz, hogy megszülessenek a Blink-182 későbbi, kidolgozottabb, érettebb albumai.

Ha csak egy számra van időd: Letters to God

Dönci

A Blink-182 egyik oldalági projektjéről van szó, amely aztán nem lett olyan népszerű, mint az anyazenekar (bár sokkal nagyobb hallgatottságú a Spotifyon, mint sok egyéb, a listán csak később következő album). Amit azért sajnálok picit, mert eggyel keményvonalasabb, és szerintem legalább annyi figyelmet megérne/megért volna, mert a slágerességéből így sem veszít, elég az I Feel Sóra vagy a Watch the Worldre gondolni. A Tiny Voices témája és hangulatváltásai is példaértékűek. A leginkább rádióbarátnak a Cat Like Thiefet mondanám, aminél a The Pogues hangulata és hangzása köszön vissza néhol. Az And I dobjai pedig néhol drum 'n basses, néhol metalos, néhol pedig punk ritmusokat ütnek. A My First Punk Song a leginkább lendületes és arcba csapó a torz énekkel és a gyors ritmusokkal, amelyet az album leglíraibb dala, a Sorrow balladisztikus nyitányával fel is old egyből. A leginkább jellemző felvétel talán mégis az All Systems Go. Bár az utolsó egy-két dal nem olyan erős, mint előtte a lemez, azért mindenképp megéri végighallgatni legalább egyszer.

Ha csak egy számra van időd: All Systems Go