Lepa

Csak egy év telt el a két helyezéssel korábban tárgyalt Box Car Racer-féle mellékvágány óta, és a Blink-182 előállt egy új albummal, ami ugyanazt a kísérletezést vagy útkeresést tükrözi – láthatólag a zenekar megunta az egyszerű pop-punkot. De mivel zenészként továbbra se lettek virtuózabbak (leszámítva a dobos Travist, aki mindig is az volt), inkább a produceri munka, a polírozott hangzás és a különböző effektekkel meg furcsa számszerkezetekkel való operálás jellemző (lásd: Stockholm Syndrome, Violence), nem a kiemelkedő hangszeres teljesítmény. A nyitó gigasláger Feeling This vége például a maga 4 (!) énekszólamával egyből jól szemlélteti ezt: csodásan szól, dögös, pörgős, fogós, de koncerten lehetetlen ugyanígy előadni. Én láttam a zenekart koncerten ebben az időszakban, sokkoló volt a különbség a lemez tökéletes kidolgozottsága és az élő produkció között. De maga az album zeneileg nagyon élvezetes: a banda búcsút int a korai, punkos hatásainak, és megtalálja az igazi stílusát. Sajnálatos módon azonban a zenekaron belüli ellentétek ezután a feloszlásig fajultak, és minden későbbi közös próbálkozás csak gyenge erőlködés lett (a 2016-os California elég jól sikerült ugyan, de az már más felállásban).

Ha csak egy számra van időd: Feeling This, ha ismered, akkor meg Down

Dönci

Sok szó esett már korábban erről a zenekarról, de most meg is érkeztek a listára. A Feeling This egyből fogós sláger a lemez legelején, amely a capella zárlatával különösen kiemelkedik. Az Obvious váltásaival és gitárjaival érzhetővé válik, hogy már a Box Car Racer után vagyunk, kicsit hoztak a keményebb tapasztalatokból is, aztán az I Miss You-val ismét biztonsági sláger következik, viszont a Violence az electro-punk verzéivel eléggé kívül esik a zenekar komfortzónáján, mégis nagyon működik. Aztán egymás után jönnek a sötétre hangszerelet darabok, amelyekkel bizonytják, mennyire eltávolodtak az All the Small Things-től. Több kísérleti jelleggel született darab van ezen az albumon, mint az előzőeken, amelyek előnyére válnak. De persze megmarad néhány sláger is a régebbi zeneiségből (Always). Az All of This kapcsán meg régi álma vált valóra a The Cure-ért rajongó zenekarnak, mert Robert Smith közreműködik jellegzetes hangszínével. (Nem mellesleg a lemez egyik legjobb dala.) Az I'm Lost Without You is derekas befejezés. Szóval aki szereti a lendületes punkpop gitárzenét, amelyet néhol megbolondítanak furcsa effektekkel és stílusfordulatokkal, az nyugodtan hallgassa ezt a lemezt.

Ha csak egy számra van időd: All of This