Dönci

A Simon & Garfunkelről írtam korábban, hogy lehet őket nem szeretni, csak nem biztos, hogy érdemes. Ezt a Red Hot Chili Peppersre is fenntartom. Ezen a dupla albumon (amely John Frusciante eddigi utolsó RHCP-lemeze) be is bizonyítják, miért lehet őket nagyon, de nagyon szeretni. Vannak itt egészen kiváló slágerek, de az egész mégis olyan, mintha egy válogatást hallgatnánk az életműből, amelyen a durva, lendületes funktól (Hump de Bump; 21st century) az érzelmes balladákon át (Desecration Smile; Hard to Concentrate) az elborult, riffelgetős-szólózós alterrockig (Torture Me; Readymade) minden megfér. Flea és John kettőse itt teljesedik ki a legjobban, Anthony hangja pedig rengeteg érzelmet és humort is képes közvetíteni. Az ösztönösség és a hangszeres tudás megfelelő ötvözete vonul végig a dalokon. Na és persze legalább a Dani California és a Snow (Hey Oh) című dalokat mindenki ismeri, de gyakorlatilag bármelyik szám(ból lehetett volna) sláger, mindegy, hogy a Mars vagy a Venus névre keresztelt CD-t hallgatjuk épp. Ha valaki nem ismeri a zenekart (én sem hiszem, hogy van ilyen), akkor ismerje meg sürgősen, és nyugodtan kezdje ezzel a kiadvánnyal az ismerkedést.

Ha csak egy számra van időd: mivel a rádióslágereket mindenki ismeri innen, legyen a Hard to Concentrate.

Lepa

Mire kijött ez az album, a Red Hot Chili Peppers eljutott abba a stádiumba (értitek, höhö), hogy gyakorlatilag bármit megtehetett (volna), hiszen a srácok a korábbi albumaikkal már halálra keresték magukat. Ennek ellenére megmaradtak a jól bevált receptnél: nem túl kemény, de azért vagány alapokkal rendelkező (és szokás szerint kiváló basszustémákkal kísért), néhol funkys (Hump de Bump, Tell Me Baby), néhol kicsit lassabb, balladisztikusabb (Hey Oh), jellegzetesen „chilis” rádióslágereket állítottak elő, méghozzá elég nagy mennyiségben. Ugyanis dupla albumról van szó, ami mindig azzal a veszéllyel jár, hogy túltolja magát a zenekar, és a töltelékekről is elhiszi, hogy érdekelni fogják a hallgatót. De megbocsátható dologról van szó, hiszen kinek a Turn It Again metálos szólói, kinek a Wet Sand szép dallamai és cimbalomja fog tetszeni. De azzal a veszéllyel is jár egy dupla album, hogy kilométeres hosszúságú kritikákat írnak róla a kritikusok. Én azonban rövidre zárnám: akinek tetszik a Californication- és By The Way-féle RHCP, annak a hossza ellenére ez is tetszeni fog, aki viszont csak a régit szereti, vagy egyáltalán nem bírja őket, annak ettől se fog változni a véleménye.

Ha csak egy számra van időd: Snow (Hey Oh)