Lepa

Ismét egy kanadai előadót hallgatunk, és nem tudom, mennyire releváns (semennyire), de egy egypetéjű ikerpárról van szó, akik mindketten leszbikusak. Na, ennyit a bulvárról. Ami a zenéjüket illeti, tipikusan az a kategória, hogy egyrészt óriási slágereket tudnak írni (lásd: Where Does the Good Go), másrészt meg egyáltalán nem váltanak világot zeneileg: nincs itt se szóló, se érdekes ritmusváltások vagy effektek, vagy kísérletezés a hangzással – csak egyszerű gitáros (néha akusztikusabb, néha elektromosabb) alapok, és kétszólamú női ének. Az viszont vitathatatlan, hogy hatalmas slágergyárosokról van szó, a végére se fárad el a lemez, a So Jealous – Speak Slow – Wake Up Exhausted hármasa például már a második felén van, de bármely hasonló indie zenekar megirigyelhetné bármelyiket. Aki már unja a sok gitárzenét, az megpróbálkozhat egy újabb albumukkal is, mert azóta elmentek egy kicsit retrós, szintipopos elektronikus irányba, de a So Jealous egyszerű, célratörő ötletessége szerintem mindenképpen méltó a megismerésre.

Ha csak egy számra van időd: I Know I Know I Know

Dönci

Itt sem egyértelmű a stílus: a punk vonaltól a metalig és az akusztikus popig minden fellelhető. Ráadásul sokszor kétszólamú énekkel társítva. A You Wouldn't Like Me rögtön az elején szépen építkezik, és az akusztikus gitároktól eljutunk a már-már metalos dübörgésig. Aztán marad a hangulátában egységes, tempójában pedig is középre helyezett, rádióbarát, de mindenképpen szépen hangszerelt, 3 percre komponált dalcsokor. A leginkább slágeres persze a Where Does the Good Go annak ellenére, hogy ritmusában kicsit szokatlan. A címadó úsztatott intrója és dobjai fantasztikusan működnek egymással, még a Speak Slow tipikus koncertsláger (lehet) a lendület és ütemes dallamvezetésével, ahogy a We Didn't Do It mantraszerű ismétlése is az ember bőre alá kúszik. Aki szereti a dallamos, közepesen kemény, női énekesekkel megtamasztott zenét, annak ideális hallgatnivaló.

Ha csak egy számra van időd: So Jealous