Dönci

A listánkra visszatérő Nick Cave szintén az az előadó, aki – Bowie-hoz, Dylanhez vagy Cohenhez hasonlóan – szuggesztív előadásmódjával, karizmatikus (bár sokszor hamis) hangjával és húsba vágó szövegeivel hívta fel magára a világ figyelmét. Ez a lemez pedig a listánkon már szintén szereplő PJ Harveyval történő szakítást követte, és ez – nem titkoltan – a szövegekben is megjelenik (Black Hair; West Country Girl; Green Eyes). A tempó itt is egységes, a slágerek (Into My Arms; (Are You) The One That I've Been Waiting for?) pedig nagyon szépek. A fő hangszer a zongora ezen a lemezen, többek között ezért is van, hogy a lassú, szívfacsaró dalok közül sok filmzenévé is avanzsált (About Time; Shrek 2). Sokkal inkább elmerengős albumról beszélünk, mint a korábbiak. A nyers erő és a vadság hiányzik, helyettük a szomorúság és a megkeseredettség uralja a dalokat, miközben a társadalom kritikája, az istenhit és annak megkérdőjelezése ismétlődik belső vívódások közepette. Tehát ezt se tegye fel senki, aki pörgésre vágyik.

Ha csak egy számra van időd: elhalkulása ellenére a Brompton Oratory.

Lepa

Barlang Miki (és a rossz magvak) is egy olyan előadó, aki méltánytalanul maradt le a Rolling Stone 500-as listájáról, ezért mi bőségesen kompenzáljuk. Például a nyitó Into My Arms rögtön egy örök klasszikus, ha nem is nevezhető slágernek – de hát a Cave-dalokkal amúgy is az a „baj”, hogy a hagyományos értelemben nem slágeresek, akármennyire is fogós némelyik. Talán ezért nem vált sose mainstream sztárrá, pedig hihetetlen tehetség. Na meg a mély, sokszor szomorú vagy kiábrándult szövegek (lásd: People Ain’t No Good) is közrejátszhattak ebben. Ezen a lemezen egyébként amúgy is dominálnak a lassú, szomorkás-mélabús balladák, végig elég egységes ez a merengős hangulat, a zenei aláfestés pedig sokszor elég minimalista (pl. a Black Hairben szinte csak harmonika és basszus van). Nem minden hangulatra és időpontra alkalmas hallgatnivaló ez a zene, de elmélyülésre, az élet nagy kérdésein való filózásra nagyon ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: People Ain’t No Good