Dönci

Igazi, hangulatos, közönség bevonására alkalmas, életigenlő kocsmapunk-slágerrel indulunk a My Boulderrel, és a pozitív hangulatú számok a későbbiekben is megmaradnak. Stílusok tekintetében a modern, rapelősebb, gitáralapú dalok (I Got Love; Save the World, Get the Girl) ugyanúgy előfordulnak, mint a countryba hajló számok (The Schemers, the Scroungers, and the Rats), vagy a vonósokkal támogatott, soulalapokon nyugvó szerzemények (Underneath This Lamppost Light), esetleg a ska (Hold On Tight). Nagyon ízlésesen bánnak a mandolinnal, és a csordavokálok is mindig a megfelelő helyeken tűnnek fel. A szövegekre meg (ha teheti valaki) különösen érdemes odafigyelni, mert sokszor legalább annyi gúnnyal és iróniával felszerelkezett sorokba botlunk, mint a Lambchop esetében, hangulatában pedig sokszor a Gogol Bordellóhoz tudnám hasonlítani (ami szintén listánk egyik nagy hiányossága). Nagyon szórakoztató és egy percig sem unalmas lemez. Ha valaki szereti a gitáralapú muzsikát, de hamar belefárad az egyhangúságba, ne keressen tovább, megvan a számára ideális korong.

Ha csak egy számra van időd: My Boulder

Lepa

Nem is emlékszem, hogy ismertem meg a King Bluest. Egy biztos: ezzel az albummal történt, és több kritikus is a Clash-hez hasonlította őket, ami eléggé túlzó, de van pár párhuzam: egyrészt punk gyökerekkel rendelkező, de más műfajokkal is szorgosan próbálkozó, néha keményen politizáló, a skatulyáktól ódzkodó brit zenekarról van szó (egyébként aki szerint nem elég hiteles a banda, járjon utána az énekes tinikorának: foglaltházakban élő, igazi csöves pank volt, erről a királyos Let’s Hang the Landlord c. számban is regél). De az tény, hogy a Clash-hez képest sokal poposabb, rádiósabb zenekarról van szó: a legtöbb szám simán lehetett volna mainstream siker, az I Got Love például se nem kemény, se nem vagány, viszont tökéletes sláger, és aranyos a szövege. Ami még kiemelendő a többé-kevésbé átlagos, de nagyon átélhető és énekelhető pop-punk nóták (My Boulder, The Schemers…, Save the World…) mellett, az az agresszív, ordibálós ska-punk kiáltvány, a The Streets Are Ours, a kicsit nyálas dallamú, de tipikus szerelmes szövegűnek egyáltalán nem mondható Underneath This Lamppost Light, és a legeslegeslegnagyobb záró nóta. A végén ugyanis hirtelen átmegy hip-hopba a zenekar, kapunk egy 6 perces rappelést What If Punk Never Happened címmel, ami gyakorlatilag egy punk ars poetica arról, hogy mi mindent adott ez a zene (és a csinálói) a világnak. Nem tudom túlragozni, mennyire jó szövege van: kötelezővé tenném angolórán. Tessék meghallgatni a számot, és elolvasni a szöveget. Ez a dal önmagában röpítette fel az albumot a listánkra, de nem ezt emelem ki, mert zeneileg nem jellemzi se a zenekart, se az albumot.

Ha csak egy számra van időd: Let's Hang the Landlord