Lepa

Nem árulom el, ki válogatott be ennyi Joey Cape-művet a listára, de annyit mondhatok, hogy nekem ez az album megvan fehér bakeliten, pedig egy évvel előre meg kellett rendelni. Akkoriban ugyanis megrendült Cape bácsi hite az albumformátumban, és elhatározta, hogy havonta 1 számot feltölt a netre egy éven át, viszont aki előfizet, az utólag megkapja limitált kiadású albumon is az egészet (járt hozzá CD és bónusz DVD is, ha érdekelné az olvasót, miért érte meg). Ami a zenét illeti, egyáltalán nem bántam meg az előrendelést: az első négy számot egyformán imádom, de a B oldalon is van zseniális nóta, például a No Mirror és az I’m Not Gonna Save You. „Sima” akusztikus album ez minimális díszítőhangszerekkel, de a kevesebb néha több: az It’s Always Sunny gyerekhangja (Joey lányától), a Going for the Bronze zenélő doboza vagy a The Fish Rots… furulyája megtámogatja és kiegészíti, de nem homályosítja el Joey Cape dalszerzői tehetségét. A dallamok legtöbbször szomorúak, a szövegek pedig szokás szerint végtelenül személyesek és érzelmesek. Nekem valahogy mégis a (dallamilag) kicsit pozitívabb számok tetszenek ezen az albumon, úgyhogy a No Mirrort ajánlanám, ha valaki szentségtörő módon nem hallgatná végig; főleg, hogy annak a klipje is elég szórakoztató.

Ha csak egy számra van időd: No Mirror

Dönci

Joey Cape is visszatérő a listánkon több formációval (mondhatnánk, hogy ő a mi listánk Rolling Stone-listás Eric Claptonja, de ez elég bonyolultan hangzik). Egy biztos, ez az egyszemélyes akusztikus produkció zseniális lett. Itt is a nyitószám, a Going for the Bronze üti a legnagyobbat (számomra), mint sok más album esetében, de nyilván fontos, hogy mit hall először a hallgató. Az It's Always Sunny végén a „High five! No, shake it.” párbeszéd végtelenül aranyos, a Montreal pedig szívhez szóló. A leginkább depresszív darab talán a Drag (a Spotify-on tévesen This Is Their Night címmel szerepel), amelyet főleg sötét szobák kísérteties aláfestésének javaslok. A legslágeresebb pedig a countrys hangvételével a No Mirror (bár a szövege annak is meredek). De összességében azt tudom mondani, hogy aki rá van kattanva az énekes-dalszerzőkre és az akusztikus zenékre, annak kitűnő választás ez a korong, mert mind a 39 percet megéri meghallgatni, aki meg nem, az is adjon esélyt a Going for the Bronze-nak.

Ha csak egy számra van időd: Going for the Bronze