Dönci

A Ramones jelentőségét az sem tudja elvitatni, aki nem szereti a zenekart. Hiába csinálják ugyanazt midig, mégis mindig egy kicsit más az, amit hallasz. Sokat ki lehet hozni kevés akkordból. Ez a lemez pedig gyakorlatilag a gitárpop (I'm Not Afraid of Life; No Go) és a punkrock (Wart Hog; Danger Zone) határán úszkál végig, és táncolható ritmusaival győzi meg a hallgatót. Ha a verzék nem is működnek mindig a refrének meggyőzőek és fogósak (elég, ha a végtelen egyszerű refrénnel bíró Mama's Boyt hallgatjuk). A zenekar rajongóinak ez is kötelező, azoknak meg ajánlott, akik szeretik a nagyon fülbemászó gitárzenét.

Ha csak egy számra van időd: No Go

Lepa

A zenekarnak abból a korszakából származik ez az album is, amikor már túl voltak a csúcson, de még korántsem érték el a mélypontot. Mint minden albumukon, itt se egységes a színvonal, de a slágerek bőven indokolják a végighallgatást. Feltűnően több számmal járul hozzá Dee Dee Ramone ezekhez a kései albumokhoz; nekem viszont továbbra is a (részben vagy egészben) Joey Ramone által jegyzett dalok a kedvenceim, mert szokás szerint azok a legpoposabbak (No Go; Chasing the Night; Daytime Dilemma). De ha nem lenne a lemezen pár Dee Dee-s keménykedés, nem is lenne igazi Ramones, szóval minden pont úgy jó, ahogy van. Az első pár albummal összevetve picit gyengébb, de önmagában értékelve teljesen jó kis mű ez; na hagyja ki, aki csak felületesen ismeri a bandát.

Ha csak egy számra van időd: Chasing the Night