Lepa

A nyitó White Flaget szerintem nagyon sokan ismerik, pedig nem egy tipikus sláger: hátradőlős, kicsit szomorkás, és a tempója is visszafogott. Ettől függetlenül tényleg működik, kellemes hallgatnivaló. Persze utána se pörgős vagy zajos számok jellemzik az albumot: maradunk a keserédes dallamoknál, a fátyolos, allűröktől mentes, nagyon szerethető énekhangnál, valamint a lazítós hangszerelésnél és tempóknál. Az „akadozós” hangokkal operáló Who Makes You Feelt leszámítva zenei megoldásokban se találkozunk semmi különlegessel. A fentiek alapján akár háttérzenének is lehetne is kategorizálni a lemezt, de ha az is, mindenképpen első osztályú: nemcsak nem zavar, hanem kicsit emelkedett lelkiállapotba hozza a hallgatót. Koncentrálást igénylő feladatokhoz is ajánlható a háttérbe, de ha egyszer lesz egy kávézóm (de rég emlegettem már ezt!), akkor ott is kap jó pár fordulatot a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Life for Rent

Dönci

Na, eddig már sokszor illettem muzsikákat „pop” jelzővel, de talán erre a lemezre igaz leginkább (eddig). Mindjárt 2003 legjátszottabb dalával nyitunk, ami már önmagában sok mindent elmond. Ráadásul a szövege is jó. Meg a zenéje is. Bár Didónál mindig helyén voltak ezek. Ezzel a fátyolos és simogató énekhanggal bármit el lehet adni (nekem). Ráadásul úgy maradt rádióbarát, hogy volt mondanivalója, és a Faithless után sikerült szólóban is megállnia a helyét a testvérével közös zeneszerzéskor. Zeneileg a trip-hop és az akusztikus-elektronikus pop határmezsgyéjén úszkál a lemez. Egyébként az album fő tematikája az otthon(talanság) és a szerelem (keresése és elvesztése), szóval jól fel vannak fűzve a számok. És amúgy persze a lírai én néha elkalandozik a „sötét oldal” felé is, például a Mary's in India c. dalban, ahol elszereti az épp Indiában lévő barátnője pasiját. Összességében kifejezetten élvezetes hallgatnivaló, de nem a házibulik alapeleme.

Ha csak egy számra van időd: Don't Leave Home