Lepa 

A Propagandhi egy albumról albumra fejlődő (és talán a világon a legkifejezőbb nevű) zenekar, így értelemszerűen az eddigi legutolsó lemezével került fel a listánkra. Egyébként a punkból indultak ők is, de már a harmadik albumon megmutatkoztak a trash-hatások, amelyek egyre erősebbek lettek, és most már inkább dominálnak, mint kiegészítik a punkos zenei alapokat (és mentalitást, mert ne feledkezzünk el arról, hogy az egyik legpolitizálósabb, legradikálisabb bandáról beszélünk a tengerentúlon, legalábbis a mérhető népszerűségűek közül). Az énekes Chris Hannah hangja nem mindig kellemes, de a hangszeres tudás és megoldások mind a gitárok, mint a basszus, mind a dobos révén kárpótolnak minket. Nem lehet megunni a számokat, mert rengeteg a tempóváltás és a szokatlan ütem. A szövegek pedig szokás szerint szofisztikáltak, és elég borús világképet festenek, egy jó adag iróniával megfűszerezve. Aki nem szereti a nehezebben emészthető darabokat, annak a Failed Imagineer már-már Bad Religion-ös punkját ajánlanám, a tipikus Propagandhit hallani akaróknak a címadó számot, a kicsit kidolgozottabb, műfajváltogatósabb számok kedvelőinek a záró Adventures in Zoochosist. De leginkább mindenkinek az egész albumot, hiszen nem valami hosszú a maga 35 percével, és egy gyenge számot se tudnék mondani róla.

Ha csak egy számra van időd: Adventures in Zoochosis

Dönci

Aki bírta a tegnapi lemezt, az ma kaphat keményebb vonalas, metalosabb hangvételű anyagot, ahol már az első számban Istent szólítja meg a zenekar. Aztán ugyanígy a metalos keménység (Comply/Resist) és a punkos gyorsaság (Tartuffe) jellemzi a továbbiakat is. A ritmusszekció nem pihen egy percet sem, az énektémák pedig általában sötétre festik az amúgy sem fényes hangulatot. A kiállások és ritmusváltások egyébként rendszerint jókor érkeznek, ennek csúcsteljesítménye talán a Nigredo. Erős, lendületes, arcba vágós album: csak szeretni lehet.

Ha csak egy számra van időd: Nigredo