Dönci

Szintén egy walesi zenekar, akik gitároznak is rendesen. Ráadásul női énekesük van (kivéve a Llaw = Wall című darabban). Egyszer láttam őket a Placebo előtt (akikről később lesz még szó), és olyan meggyőzőek voltak, hogy gyorsan megvettem két lemezüket. Hallatszik egyébként nagyon, hogy a '90-es évek britpopján nevelkedtek, ugyanakkor a '80-as évek indusztriálisabb zajai sem hagyták őket hidegen. Sokszor diszharmonikus, kellemetlen alapokat úsztatnak egymásra úgy, hogy a végeredmény tökös hallgatnivaló lesz. Nem könnyű hallgatnivaló, de nagyon megéri az elmélyülést, mert dalról dalra jobban magába húzza a fülelőt az album, amiben sokat segít, hogy a dobos elképesztően jó érzékkel adja az alapokat, kiegészítve a többiek munkáját. Külön öröm, hogy hárman képesek létrehozni ezeket az effekteket. Aki szereti meghatározhatatlan stílusú, többé-kevésbé gitárzenét, annak mindenképp javaslom ezt a debütlemezt, amelynek nem csak az általam választott zárlata 10 pontos.

Ha csak egy számra van időd: The Greatest Light Is the Greatest Shade

Lepa

Kicsit lassan kezdődik el a nyitó szám, el van nyújtva az intrója, de megéri kivárni, egyből kapunk egy szépen megírt, női énekeses indie-rock számot jó sok gitárnyűvéssel és elég torz, telt hangzással. Szóval ne a tipikus, négynegyedes tinglitangli indie-re gondoljon a kedves olvasó (bár azért leginkább négynegyedes). E szűk nyolc perces beköszönés után már rövidebb nóták jönnek, hasonlóan jól kidolgozott témákkal és rendszeres kacsintgatással a noise, a shoegaze és egyéb keményebb stílusok felé, de azért végig stadionokba való hangulattal és lendülettel. Külön érdeme az albumnak, hogy nem fárad el, a legjobb számok (The Everchanging Spectrum of a Lie, A Heavy Abacus, Whirring, The Greatest Light Is the Greatest Shade) ügyesen eloszlanak az eleje, a közepe és a vége között. Szóval elkötelezett olvasóinknak ma is a teljes album meghallgatását javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Whirring