Lepa

Néha jólesik hallgatni valamit, ami nem akar több lenni, mint egy vagány, tökös, de ötletes rockzene. A Band of Skulls pont ilyen banda: simán ki lehet belőle hallani, mik voltak rá hatással, de nem érdekes, mert önmagában is értéket képvisel; ha másért nem, akkor a nagyon jól táncolható/végigőrjönghető, bulizós, vagány hangulatért. Egyébként a két ellenkező (ellentétes? kiegészítő?) nemű énekes ellenére erősen gitárközpontú zenéről beszélünk, a szólózgatás és a riffek nélkül már nem szólnának ekkorát ezek a nóták. Azoknak ajánlom legszívesebben, akik szeretik a régi (rock)zenéket, és a mai zenekarokban is szeretik felfedezni a régi értékeket. Nem hagynám ki semmiképp a Death By Diamonds and Pearlst, de az azt követő I Know What I Amet és az azt követő, címadó Fires-t se. A Patterns is kiváló sláger. Szóval ne hallgassatok számokat, hallgassatok albumokat! Ez a blogunk fő tanulsága.

Ha csak egy számra van időd: I Know What I Am

Dönci

Ennél jobban a beatkorszakban ragadt muzsikát manapság keveset találunk. A nyitó Light of the Morning olyan, mintha valamikor 1965 és 1970 között íródott volna. És aztán ugyanezt a vonalat képvislik a többi dalban is. Remek torzítások, kicsit pszichedelikus hangzás, jó ritmusok. A Death by Diamonds and Pearls bármelyik zenekar büszkeségévé válna. Igazából, ha csak egy zenekarhoz hasonlíthatnám őket, akkor a The White Stripes lenne az őrületes gitárok, a néha kiszámíthatatlan, de zseniális ritmusok és a női vokál miatt. Hangulatos, skandálható és magával ragadó refrének követik egymást, és ha szigorúan nézzük, az összes dal megérdemelte volna, hogy világslágerré váljon. Jóféle, régi vágású, mégis modern, gitáralapú indie-nek definálnám. A Cold Fame a végén pedig tökéletes, szívbemarkoló zárlat.

Ha csak egy számra van időd: Death by Diamonds and Pearls