(Javított bejegyzés – a Stranglers albumát a 398. helyen megtaláljátok, ha keresnétek.)

Lepa

A korábban hallgatott „tükrös” albumhoz képest most 10 évet ugrunk előre az időben, és ez több szinten megérződik a hangzásban: egyrészt gyakorlatilag tökéletes az összhangzás, minden nagyon jól szól és kihallatszik; másrészt teljesen 21. századi a keverés és az egész hangzásvilág, az elektronikát is ügyesen, arányosan használják. A nyitó Prey for Me (nem pedig „Pray”, ahogy kéne), például egy velejéig modern metalnóta, le se tagadhatná a fiatal korát. Amúgy az egész lemezen kicsit visszafogottabb az őrület a megszokottnál, a refrének is enyhén fülbemászóbbak vagy legalábbis barátságosabbak, mint az említett albumon, némelyiket még dudorászni is lehet. Azért ne számítson senki nagy megkönnyebbülésre meg hurráoptimizmusra, a zúzás itt is majdnem végig uralja a számokat, szóval a sötét, depresszív hangulat marad a Korn egyik védjegye.

Ha csak egy számra van időd: Prey for Me

Dönci

A dubstepes kísérletezést követően a Korn ismét a sűrűjébe vetette magát, és súlyos, sokszor arcleszakítós számokkal tért vissza (Prey for Me). Lehet, hogy ebben Head újbóli taggá avatása is segített. Mindenesetre nem mindent hagytak maguk mögött az elektronikából (l.: Spike in My Veins; What We Do; Victimized), de ezek nagyon jó kiegészítői a szaggatós riffeknek. A számok pedig legalább olyan kidolgozottak, mint az Untouchables vagy a Take a Look in the Mirror idejében. A vadság, a düh nem változott, az itt is kellő mértékben jelen van a szövegekben, viszont összességében dallamosabb számok szerepelnek a korábbi lemezek dalainál, főleg a korong második felében: a Never, Never például teljesen rádióbarát, a Punishment Time pedig egy jóféle powerpop (zeneileg), a Lullaby for a Sadist kiszámolós ritmusa pedig zseniális kontrasztot nyújt a mondanivalóval. Összefoglalva: kiváló, modern lemez egy 20 év után is fejlődő képes zenekartól.

Ha csak egy számra van időd: Punishment Time