Dönci

A White Stripes nem véletlenül híres: így kevesen tudnak gitározni, ahogy Jack White csinálja, és nem feltétlenül a technikai tudás miatt. Olyan ritmikai és zenei megoldások lapulnak a néhol sablonos alapok mögött, hogy az egésszé összeálló dalok teljesen unikális hangzásvilágot kölcsönöznek a felvételeknek. Így a feldologozások is új értelmet nyernek sokszor, mint most a You Don't Know What Love Is. A dobok (főleg a cinek) ráadásul direkt úgy szólnak, mintha valami demó lenne az anyag, és ettől az összes szám kap egy koszos, zsigeri, ösztönös réteget, ami nagyon vagányan áll ezenek a daloknak. A tökös bluestól (Icky Thump; Little Cream Soda) az elborult americanán át (Prickly Thorn, But Sweetly Worn) a kikacsintós alter rockig (Rag and Bone) terjed a skála, és nem okoz csalódást. Autózáshoz, takarításhoz vagy kikapcsolódáshoz is alkalmas lehet, szóval mindenképp sokrétű lemez.

Ha csak egy számra van időd: Rag and Bone

Lepa

Ez a banda nagyjából ugyanazt csinálja minden albumán, de azt annyira jól, hogy nem lehet nem szeretni. Az garázsos, zajos, továbbfejlesztett blues-rock, amit nyomnak, egyszerre nagyon alapvető és mégis abszolút eredeti és felismerhető. Nem láttam még koncerten, de megnézném, hogyan rázzák rá a hajukat a rajongók: például rögtön a nyitó/címadó szám zseniális lehet élőben, a riffelgetés és a ritmus egyből magával ragadja az embert. Olyan gitárnyűvés van benne, hogy az ember hátán feláll a szőr. Aki a kicsit rádióbarátabb nótákat szereti, az se fog csalódni, a You Don’t Know What Love Is vagy az A Martyr for My Love for You például neki való. Amit még semmiképp se hagyjon ki a kedves hallgató, az a spanyolos/latinos dallamvilággal és teljesen őrült fúvósokkal operáló Conquest. A stílusbeli kikacsintások listáját erősíti a kelta beütésű Prcikly Thorn, But Sweetly Worn is. Egyetlen hátránya az albumnak, hogy nekem közel 50 perc kicsit soknak tűnik, de a túlkínálat legyen a legnagyobb baj!

Ha csak egy számra van időd: Icky Thump