Dönci

Első találkozásom Édith Piaf munkásságával egy színdarab során volt, amely az életéről szólt. Hihetetlenül kalandos dolgok történtek vele, túl azon, hogy a sanzon királynője lett. Itt már a lemez legelején a klasszikus „Hiroshima, mon amour” sor gyűrűzik be a szövegbe a menetelős ritmusokkal. Az énekhang végig zseniális, a stílus pedig pont annyira szerethető, amennyit ez a lemez kihoz belőle. Sok dal eléggé baljós hangulatú ahhoz képest, hogy bisztrókba, szórakoztatásra szánták őket. Az igazán nagy slágerek (a mesterhármas) a lemez végére került, ahogy koncerteken is lenni szokott, én mégis az első feléből választok majd. Amúgy ez is szólhat bátran és bármikor Lepa képzeletbeli kávézójában, mert tökéletes hangulatot teremthet.

Ha csak egy számra van időd: Le petit brouillard*

Lepa

Maradunk az ikonikus női előadóknál, méghozzá a valaha élt leghíresebb francia énekesnőnél, aki ugyan nem saját szerzeményeket énekelt, de legalább egy lemezzel mindenképpen ott van a helye egy 500 legjobb albumot taglaló listán. Nagyon hangulatos, ahogy a felvétel elején egészen sokáig hallgathatjuk a közönség ovációját, nem úgy, mint manapság az élő albumokon, amikor a zenekar maximum 3 másodperc után a húrok közé csap. Aki esetleg nem ismeri Édith Piafot (mert mondjuk túl fiatal, vagy sose érdekelték a franciák), mindenképp nézze meg a magyarul egyszerűen Piaf néven futó, eredetileg La Vie en Rose c. filmet Marion Cotillard főszereplésével – utána úgyis alaposabban föl akarja majd fedezni. De ez a kései élő album is remek ismerkedés lehet, mert olyan, mint egy válogatás. A záró Non, je ne regrette rien – La Foule – Milord trió mindegyike örök klasszikus, ezek gyakorlatilag Franciaország nem hivatalos himnuszai, és mindennél jobban közvetítik az 50-es/60-as francia életérzést.

Ha csak egy számra van időd: Milord**

* és ** Sajnos pont azokat a verziókat nem találtuk YouTube-on, a Spotify-linkek meg olyan kiábrándítóan festenének.