Dönci

A Lagwagon sok stílusban kipróbálta magát, és a lendületes 3 akkordos 3 percesek állnak nekik a legjobban. Az első 40 másodpercból ez nem derül ki, viszont kétségtelen, hogy a nyitó Burn a váltásokkal szépen felépített szerzemény, később hasonló tempóváltásokat hoz a Never Stops és a Lullaby is. Joey Cape hangját korábbról ismerjük a listáról, de most meghallgathatjuk, hogy hangzik mindez az anyazenekarban. Slágerekkel terhelt ez az album is (E Dagger; Dancing the Collapse; Dividers stb.), viszont nem csak ezeket érdemes meghallgatni. A punkhoz képest metalba hajló gitárszólók sok helyen érdekes csavart visznek a zeneiségbe. Elég jó bulialapozó korong, szóval pörgéshez javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Lullaby

Lepa

A Lagwagon az eggyel ezelőtti, Let’s Talk About Feelings albummal ért ismertsége és népszerűsége csúcsára 1998-ban (lesz még szó róla), utána elég nagy szünet következett: a ma tárgyalt hatodik sorlemez, a Blaze csak 2003-ban jött ki. Meg is érződött rajta a kihagyás: a hangzást tökéletesre fejlesztették, azonban a számok rendkívül különfélék, látszik, hogy nem rövid idő alatt születtek: némelyik már magában hordozza Joey Cape időközben alapított side projectjének, a Bad Astronautnak az érzékenységét (Lullaby), ahogy az album kezdő taktusai is. De van itt még visszatérés is a metalosabb alapokhoz/kezdetekhez, például a politizálós és nagyon húzós Dividers c. számban vagy a nagyon fájdalmas szövegű Baggage gitárszólójában, valamint poposabb/középtempósabb húzások is (E Dagger). Nehéz lenne kedvencet választanom, a harmadik-negyedik szám zseniális, az I Must Be Hateful melódiája különösen gyönyörű. Érdekes módon a Falling Apart lett a klipes nóta, pedig sokkal jobbak is vannak az albumon: az említett Dividers mellett a tökéletes Lagwagon-szintézist adó Never Stops és a szövegileg/zeneileg is hatásos Lullaby. Lehet, hogy a Lagwagon itt már túl volt a csúcson, de még bőven a hegytető közelében táborozott.

Ha csak egy számra van időd: I Must Be Hateful