Dönci

Chuck Ragan nem bízza a véletlenre: Eddie Veddert megszégyenítő fátyolossággal kiabálja az éterbe gondolatait a nyitó The Boatban. Nem lehet nem odafigyelni rá, karizmatikus hangja van. Stílusában a country és az americana dominál, de akad folkos keringő (Geraldine) és lakodalmas táncdal (California Burritos) is. Meglepő módon (nálam) a legjobban azok a számok működnek, amelyekben a lehető legkevesebb hangszer tűnik fel, mint a Between the Lines. Helyenként ezek a dalok hajaznak Nick Cave gyilkos balladáinak hangulatára. De kihallható Dylan öröksége is a dalokból. Szóval aki szereti az akusztikus dalszerzőket, annak ez a lemez is kötelező darab lesz, a többieknek meg csupán érdemes. (Bár a 6 perces szélfúvást a bónuszban nem értem.)

Ha csak egy számra van időd: Between the Lines

Lepa

Korábban már hallhattuk Chuck Ragan debütáló élő albumát, most pedig az első igazi stúdióalbuma van soron. Bár ugyanabban az évben jöttek ki, érezhető, hogy nagyon átgondolta, melyik számnak hogyan kell hangoznia: az akusztikus gitár mellett itt megjelenik egy csomó minden más is, és elég telt a hangzás. Az első The Boat rögtön megmutatja a stílusban rejlő lehetőségeket, a kiegészítő elektromos gitár nagyon jól árnyalja a hangulatot. Ugyanez mondható el a kedvencemről, a For Broken Ears-ről: bármennyire is egygitáros számnak hangzik, de a sok halk orgonahang a háttérben nagyot dob rajta, csakúgy, mint a szájharmonika. A „When the world named free burns to the ground somehow” sor pedig önmagában is nagyot üt, de hát a szövegekkel sose volt baj. A „szokásosnál” kicsit vidámabb dallamú (de ugyanúgy elég komoly szövegű) Do You Pray élő felvételen is nagyon hangulatos volt, ebben a verzióban meg gyakorlatilag tökéletes. Az énekes hangjával és átélésével pedig sose volt baj, úgyhogy hacsak a gyors tempókat nem igényli valaki, akkor nem lesz hiányérzete. (A lemez végén percekig hallgathatjuk a tenger hullámzását, és utána nem jön semmi, szóval azt átugorhatja a kedves olvasó/hallgató.)

Ha csak egy számra van időd: For Broken Ears