Lepa

A tegnapi album előadójához hasonlóan ebben a bandában is egy nagyon változatos hangokat produkáló énekessel van dolgunk: a fejhangtól a rockos, erőteljes ordításig minden előfordul. Ráadásul a Muse-ban a zenei alapok is hasonlóan változatosak: zongorával indul az első szám, de aztán hamar megjelenik a gitáros zúzás és az elektronikus effektek is. Hát igen, ők sose okoznak csalódást az igényes zenék kedvelőinek. És ami a legjobb, hogy bármelyik számot ajánlhatnám, mert mindegyikben benne van a zenekar esszenciája, a művészkedéstől sem mentes érzelmi és hangulati hullámvasút, a szenvelgő, vonyító énekkel tarkított darálás, de a lazaság és a szépség is. Van egy olyan érzésem, felbukkannak még a listánkon…

Ha csak egy számra van időd: Showbiz

Dönci

Megboldogult egyetemista koromban, a DVD-lejátszók hajnalán volt egy pajtásom, akinél a házibulik rendszeresen abba torkollottak, hogy betettük a Hullabaloo című DVD-t, és arra folytattuk a mulatságot. Akkor ismertem meg a Muse-t, és ezeknek a daloknak a nagyját. Debütálásnak meglehetősen erős: potens, kidolgozott számok követik egymást, a zongora és a gitár váltogatása gyönyörű, Matthew Bellamy hangja pedig annyi oktávtávot kiénekel, amennyit megszámolni se tudok. A legnagyobb slágerek egymást követik, de blokkokban: Sunburn és Muscle Museum; Unintended és Uno. De korántsem ez a 4 dal az, ami sokat ér. A címadó talán a legjobban elkapott felvétel. Azoknak ajánlanám, akik a zenekar Twilight utáni munkásságát ismerik, mert ez egészen más, illetve mindenkinek, aki úgy érzi, jó dolog a britpop, csak kell bele valami csavar. (És azért az Uno lesz a választottam, mert csak egy jobb dolog van annál, amikor popdalnak álcáznak egy keringőt: ha tangóval teszik ugyanezt.)

Ha csak egy számra van időd: Uno